Sziasztok! Itt a 8. fejezet. Ehhez is szeretnék minimum 3 kommit, de az 5-nek örülnék a legjobban. Többre nem is számítok, de ha több lenne, akkor nagyon boldog lennék. El szeretném mondani, hogy ezek után jönnek az izgalmas részek, szóval ha szeretnétek a folytatást, akkor írjatok nekem sok sok kommit! Jó olvasást!
Ezt nem hiszem el! Miért találkozik Theo egy vámpírral? Biztos valamit félreértek. Biztos csak eltereli a figyelmét , és utána levadássza.
Azonban nem ez történt. Elkezdtek beszélgetni. Mintha már ismernék egymást. Közelebb osontam a bokrok között, hogy halljam, miről beszélgetnek.
- Van valami új hír?- kérdezte a vámpír.
- Nem igazán. Kezdenek megkedvelni. Lassan szerintem megbíznak bennem. Azt az egyet sajnálom, hogy hazudnom kell a hugomnak.
- Theo, nem lenne szabad szoros érzelmi kapcsolatba kerülni senkivel.
- De…
- Figyelj én megértem, hogy mit érzel. Én is imádom a hugomat. Bármit megtennék érte, de ha megtudná, hogy igazából velünk vagy, akkor az nem lenne jó.
- Jó értem, de bizonyos értelemben én most áruló vagyok. – mondta Theo kicsit szomorú hangon.
- Ne feledd, hogy a mi családunk nevelt fel. A vámpírvadászok eldobtak maguktól, és mi befogadtunk. Akkor lennél igazi áruló, ha átállnál az ő oldalukra, és szembeszállnál velünk. Mi vagyunk a családod.
- Tudom. De Norah-val lett egy új családom. Egy másik. Természetesen titeket is szeretlek, és téged is, Noel, úgy szeretlek, mintha a testvérem lennél. De mi lenne, ha megpróbálnám meggyőzni
Norah-t?
- Nem hinne neked. Meg ne próbáld!- mondta kissé parancsoló hangon. – Csak elszúrná az egészet.
-Rendben. Ígérem nem szólok neki semmiről.
- Jövő héten ugyanilyenkor ha találkozunk, megbeszéljük a tervet, és hétvégén megtámadjuk a vámpírképzőt.
Mi van??? A vámpírok meg akarják támadni a sulit? Azt hiszem jobb ha visszamegyek a suliba. Figyelmeztetnem kell Ms Winbow-t és a többieket.
Visszarohantam a suliba. Azt hittem, már sose érek vissza. Odafele nem tűnt ilyen hosszúnak az út.
Bebújtam a két kerítésléc között, és az iskolába beérve felszaladtam az első emeletre, egyenesen az igazgatói szobába.
Szinte berontottam az ajtón. Ms Winbow az ijedtségtől felugrott a székről, amin ült.
- Norah, mi történt? Miért rontottál be ilyen hirtelen?- kérdezte kissé aggódva, de a meglepődöttség még érezhető volt a hangjában.
- Nagyon sajnálom Ms Winbow, hogy csak így magára törtem, de egy nagyon fontos dolgot kell megosztanom önnel.- mondtam lihegve, ami érhető volt, hiszen egészen idáig futottam.
- Rendben van. Ülj le, fújd ki magad. Nem kérsz egy kis vizet?- kérdezte kedvesen.
- De, kérnék szépen egy pohárral.- a torkom kapart, és a szám is teljesen kiszáradt.
- Tessék.- nyújtotta felém a poharat Ms Winbow.
- Köszönöm.- egy levegőre megittam az egész pohár vizet.
- Most pedig mesélj, mi az a nagyon fontos dolog?
- Tudja Ms Winbow, Deborah-val először csak heccből követtük Theo-t, mert párszor eltűnt, és kevésbé hihető sztorival állt elő utána. Az elején nem lelkesedtem az ötletért, hiszen mégis csak a bátyám, de meg akartam tudni, ha titkol valamit. A lényegre térve, ma rajtam volt a sor. Délután kiment a suliból, és átmászva a kerítésen az erdő felé sétált.
- Tehát Theo Brightmore elhagyta az iskola területét?
- Igen.
- És te gondolom utána mentél.
- Igen Ms Winbow. Sajnálom. Tudom, hogy ezt tiltja az iskola házirendje, de tudni szerettem volna, hogy miben mesterkedik.
- Rendben, folytasd.
- Azt hittem, hogy csak sétálni akar, de egy tisztáson megállt, és egyszer csak jött egy vámpír. De Theo ahelyett, hogy bezárta volna a nyakláncába, ami mellesleg nem is volt rajta, puszipajtásként üdvözölték egymást. Elkezdtek beszélgetni, és a beszélgetés lényege az volt, hogy a vámpírok meg akarják támadni az iskolát.
- Ez…ez most komoly?- kérdezte Ms Winbow düledező szemekkel. – Nem értettél félre valamit?
- Sajnos nem hiszem. És…és szerintem Theo egy kém. A Noel nevű vámpír azt mondta neki, hogy ők a családja, és árulás lenne részéről, ha velünk, vámpírvadászokkal
lenne a harc idején.
- Ez nagyon érdekes. Köszönöm, hogy megosztottad ezt velem.
- És mit csináljunk most Theo-val?
- Szerintem csináljunk úgy, mintha semmit nem tudnánk a tervéről. És kérlek Deborah-val együtt folytassátok ezt a kémkedős sztorit. És ha bármit megtudnátok, azonnal értesítsetek. Én még ma este összehívom a tanárokat egy gyűlésre.
- Rendben. Ha nem haragszik akkor most elmennék értesíteni Debbyt is.- mondtam, és felálltam.
- Menj csak nyugodtan. És köszönöm, hogy megosztottad velem ezt az információt. – mondta, én pedig elindultam az ajtó felé.
- Várj csak Norah!- szólt utánam Ms Winbow. Hátrafordultam. Ő odajött hozzám, és megölelt. Kicsit furcsálltam, de azért visszaöleltem. – Régen beszélgettünk úgy, mint anya-lánya. Tudom, hogy csak a nevelőanyád vagyok, de én lányomként szeretlek. Ha vége ennek az egésznek, dumálunk egy kicsit rendben?
- Az nagyszerű lesz!- mondtam mosolyogva, mire ő megpuszilta a homlokomat búcsúzóul.
Az igazgatói szobát elhagyva elindultam a szobánk felé. Reméltem, hogy ott találom Debbyt. Minél hamarabb el akartam mondani neki ezt az egészet. Benyitottam a szobába, és szerencsémre bent volt. Az ágyán feküdt, zenét hallgatott, és olvasott. Mikor meglátott, kikapcsolta az mp4-ét, és kíváncsian várta, mit akarok mondani.
Elmeséltem neki az egész Theo- ügyet. Egyes részeknél tágra nyílt szemmel nézett.
- Ezt nem hiszem el!- mondta felháborodottan barátnőm.- Hogy képes erre? Hogy képen az arcunkba hazudni minden egyes „eltűnése” után?
- Nem tudom Deb. Mindenesetre Ms Winbow azt mondta, hogy folytassuk a kémkedést.
- Legszívesebben azonnal beolvasnék neki egyet.- mondta dühösen Debby.
- De nem tehetjük. Ms Winbow azt is mondta, hogy csináljunk úgy, mintha semmiről nem tudnánk, egészen addig, amíg az iskola vezetősége és tanárai ki nem találnak valamit.
- Rendben. Megpróbálom. De lehet, hogy kicsit undokabb leszek vele mostantól.
- Nekem se lesz könnyű, elhiheted.
Kopogtattak a szoba ajtaján.
- Ki az?- kiáltottam ki.
- Én vagyok az, Theo! Beengedtek?
- Viselkedj természetesen! – súgtam oda Debbynek, mielőtt kinyitottam volna az ajtót.
- Sziasztok!- köszönt vidáman bátyám.
- Szia!- mondta Deb is, de egy kis gonoszsággal a hangjában. Megböktem a könyökömmel.
- Mit szólnátok, ha kártyáznánk?- kérdezte vidáman, és meglóbálta a paklit.
- Szuper! – mondtam, és próbáltam lelkesnek tűnni.
A délután hátralevő részében kártyáztunk, majd lementünk vacsorázni. Vacsi után leckére hivatkozva felmentünk Debbyvel a szobába. Lefekvés előtt még megterveztük, hogy hogyan folytassuk tovább a kémkedést.
2010. május 7., péntek
2010. május 3., hétfő
csalódott vagyok
Sziasztok!
Tudjátok elég szomorú vagyok, mert nem írtok komikat. Én dolgozok a fejikkel, hogy nektek tetsszen, de ti nem jeleztek vissza, hogy jó-e vagy sem. Természetesen tisztelet a kivételnek.
Csak 5 kommit kérek!! Ilyen nehéz ezt teljesíteni??
A 7. fejezetnél lejjebb viszem a kommentárhatárt háromra, és ha a 8. fejezet után nem jön össze 3 kommi, nem valószínű, hogy folytatom a történetet. Sajnálom.
Ahogy láttam, nem igazán jött be nektek a rózsás design, ezért most dolgozok egy újon. Remélem, ez majd elnyeri a tetszéseteket.
Szóval tényleg írjatok komikat, ha azt szeretnétek, hogy folytatódjon a történet!
Tudjátok elég szomorú vagyok, mert nem írtok komikat. Én dolgozok a fejikkel, hogy nektek tetsszen, de ti nem jeleztek vissza, hogy jó-e vagy sem. Természetesen tisztelet a kivételnek.
Csak 5 kommit kérek!! Ilyen nehéz ezt teljesíteni??
A 7. fejezetnél lejjebb viszem a kommentárhatárt háromra, és ha a 8. fejezet után nem jön össze 3 kommi, nem valószínű, hogy folytatom a történetet. Sajnálom.
Ahogy láttam, nem igazán jött be nektek a rózsás design, ezért most dolgozok egy újon. Remélem, ez majd elnyeri a tetszéseteket.
Szóval tényleg írjatok komikat, ha azt szeretnétek, hogy folytatódjon a történet!
2010. április 28., szerda
7. Fejezet
Sziasztok! Itt a feji. Mivel lusták vagytok kommenteket írni, ezért a kövi feji csak akkor lesz, ha kapok 3 kommit. Gonosznak gondolhattok, de ez van.
-Hol voltál?- kérdeztem Theo-tól. Kicsit talán erőteljesebben, mint terveztem, de nem tehetek róla. Kicsit aggódtam, hogy valami zűrbe került.
- Nyugi Norah, csak volt pár dolog, amit el kellett intéznem a sulival kapcsolatban. Bocsi, ha aggódtál.
- Ugyan már!- legyintettem. – A lényeg, hogy most már itt vagy.- mondtam, aztán valami szöget ütött a fejembe. – Ha sulis ügyeket intéztél, akkor az nem tarthatott egész éjszaka. Miért nem aludtál a szobádban? És miért nem voltál az órákon?
- Őőő… izé… eltévedtem. Tudod ez az első napom, és nem találtam vissza a szobánkba. A könyvtárban aludtam az egyik kanapén. És hát elaludtam. Nem hallottam a csöngőt. Amúgy is korán kelős típus vagyok. Miről maradtam ma le délelőtt?- kérdezte. Túl gyorsan témát váltott. Vagy csak én vagyok szimplán paranoiás? Meglehet…
- Hát nem sok minden történt. Csak a tanárok leadták az anyagot, és kész. Ja meg két nap múlva írunk vámpírtöriből. Majd odaadom a füzetemet, hogy be tudd pótolni a lemaradást.
- Köszi.
Ezek után többnyire csendben folytattuk az ebédet. Suli után ledobtam a táskámat a szobában, majd az udvar felé indultam, mert oda beszéltünk meg egy találkozót Theo-val. Mikor kiértem, nem volt még ott. Szüntelenül néztem az ajtót, hogy mikor jön ki.
Egyszer csak valaki befogta a szemem, és én egy hatalmasat sikítottam. Kitéptem magam az „idegen” kezéből, és hátrafordultam. Theo állt ott, illetve görnyedt a nevetéstől.
- Nem…nem hittem volna, hogy ennyire megijedsz. A hugim egy nyuszi? Miért nem szólt senki?- mondta miközben a hasát fogta a röhögéstől.
- Theo Brightmore, ez nagyon nem volt vicces. Nem vagyok nyuszi, csak egy kicsit talán ijedősebb, mint az átlag.- mondtam felháborodva. – Ilyet ne csinálj többet!
- Ren…rendben!- mondta, és próbált erőt venni magán, hogy lenyugodjon.- De nem láttad az arckifejezésedet.
Most már én is mosolyogtam. A jókedve rám ragadt.
Mikor sikerült abbahagynia, leült mellém a padra.
- Mit kerestél te az erdőben?- kérdeztem.- Azt hittem, a koleszban vagy.
- Hát… én… csak megnéztem a környéket.- mondta kicsit bizonytalanul. Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy nem mond igazat, és titkol valamit. Ez egy kicsit rosszul esett, de majd elmondja ha szeretné és fontos.
- Na nem úgy volt, hogy most itt az ideje, hogy többet megtudjunk egymásról?- kérdezte.
- De, persze. Mit szeretnél rólam tudni?
- Hát… mondjuk mindent.- mondta.
- Huh hát az hosszú lesz. Csináljuk úgy, hogy én mondok egy állítást magamról, és utána te is elmondod abban a témában. Ez így világos?
- Aha. Kezdd te. Lányoké, és kisebbeké az elsőbbség.- mondta vigyorogva.
- Okés. Hmm. Talán legyen az az első, hogy a kedvenc állatom a tengerimalac.
- Nekem a kutya. – mondta.- elég sablonos, de szerintem aranyosak.
- Oké. Most te mondasz valamit.
- Kedvenc színem a kék.
- Nekem a lila.
Egész délután beszélgettünk, és többek közt megtudtam, hogy a zenei ízlésünk egyezik, és a kedvenc országunk is Spanyolország, bár még egyikünk se volt ott.
A következő napok egyhangúan teltek. Deb, Theo és én sok időt töltöttünk együtt. Egy hét múlva nem jött el az egyik megbeszélt programra, és egészen estig nem is láttuk. Mikor számon kértem, akkor csak mentegetőzött, hogy elment sétálni, és hogy hirtelen ötlet volt, és elfelejtett szólni.
Este beszélgettünk erről Debbyvel.
- Tök egyértelmű, hogy hazudott. – mondta Deb.
- Én is tudom. Csak azt nem értem, miért nem mondja el nekem az igazságot. Annyira nem lehet szörnyű.
- Hát szerintem is el kéne mondania.
- Talán nem bízik bennem?- kérdeztem, de nem vártam rá választ.
- Te, Norah van egy nagyon jó ötletem. Egyikünk mindig a nyomában lesz, és követjük. Így kideríthetjük, hogy mit titkol.
- Kémesdit akarsz játszani? És a bátyám után kémkedjünk?- kérdeztem kicsit kétkedve.
- Meg akarod tudni, hogy mit titkol, vagy nem?
- Meg. De akkor sem tetszik ez a kémkedés. Nem lenne egyszerűbb, ha megkérdeznénk tőle?
- Szerinted elmondaná? Szerinted nem mondta volna el eddig, ha el akarná?
- De. Igazad van. Te kezded.- egyeztem bele.
Naponta váltogattuk egymást a kémkedésben, de Theo nagyon az iskola épületét se hagyta el. Csak amikor velünk volt, akkor volt sulin kívül.
1 héttel második eltűnése óta én voltam „beosztva”. Ebéd után kiment az iskola épületéből, majd a kerítésen átmászva az erdő felé indult.
Én tisztes távolságból követtem, és igyekeztem úgy settenkedni, hogy ne vegyen észre. Az erdő közepe fele, egy tisztáson megállt. Mintha várt volna valakit. Én pár méterre tőle egy bokorban kuporogtam.
Nem sokat kellett várni, egyszer csak jött egy fiú. Mikor rájöttem, mi ő, teljesen ledöbbentem.
-Hol voltál?- kérdeztem Theo-tól. Kicsit talán erőteljesebben, mint terveztem, de nem tehetek róla. Kicsit aggódtam, hogy valami zűrbe került.
- Nyugi Norah, csak volt pár dolog, amit el kellett intéznem a sulival kapcsolatban. Bocsi, ha aggódtál.
- Ugyan már!- legyintettem. – A lényeg, hogy most már itt vagy.- mondtam, aztán valami szöget ütött a fejembe. – Ha sulis ügyeket intéztél, akkor az nem tarthatott egész éjszaka. Miért nem aludtál a szobádban? És miért nem voltál az órákon?
- Őőő… izé… eltévedtem. Tudod ez az első napom, és nem találtam vissza a szobánkba. A könyvtárban aludtam az egyik kanapén. És hát elaludtam. Nem hallottam a csöngőt. Amúgy is korán kelős típus vagyok. Miről maradtam ma le délelőtt?- kérdezte. Túl gyorsan témát váltott. Vagy csak én vagyok szimplán paranoiás? Meglehet…
- Hát nem sok minden történt. Csak a tanárok leadták az anyagot, és kész. Ja meg két nap múlva írunk vámpírtöriből. Majd odaadom a füzetemet, hogy be tudd pótolni a lemaradást.
- Köszi.
Ezek után többnyire csendben folytattuk az ebédet. Suli után ledobtam a táskámat a szobában, majd az udvar felé indultam, mert oda beszéltünk meg egy találkozót Theo-val. Mikor kiértem, nem volt még ott. Szüntelenül néztem az ajtót, hogy mikor jön ki.
Egyszer csak valaki befogta a szemem, és én egy hatalmasat sikítottam. Kitéptem magam az „idegen” kezéből, és hátrafordultam. Theo állt ott, illetve görnyedt a nevetéstől.
- Nem…nem hittem volna, hogy ennyire megijedsz. A hugim egy nyuszi? Miért nem szólt senki?- mondta miközben a hasát fogta a röhögéstől.
- Theo Brightmore, ez nagyon nem volt vicces. Nem vagyok nyuszi, csak egy kicsit talán ijedősebb, mint az átlag.- mondtam felháborodva. – Ilyet ne csinálj többet!
- Ren…rendben!- mondta, és próbált erőt venni magán, hogy lenyugodjon.- De nem láttad az arckifejezésedet.
Most már én is mosolyogtam. A jókedve rám ragadt.
Mikor sikerült abbahagynia, leült mellém a padra.
- Mit kerestél te az erdőben?- kérdeztem.- Azt hittem, a koleszban vagy.
- Hát… én… csak megnéztem a környéket.- mondta kicsit bizonytalanul. Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy nem mond igazat, és titkol valamit. Ez egy kicsit rosszul esett, de majd elmondja ha szeretné és fontos.
- Na nem úgy volt, hogy most itt az ideje, hogy többet megtudjunk egymásról?- kérdezte.
- De, persze. Mit szeretnél rólam tudni?
- Hát… mondjuk mindent.- mondta.
- Huh hát az hosszú lesz. Csináljuk úgy, hogy én mondok egy állítást magamról, és utána te is elmondod abban a témában. Ez így világos?
- Aha. Kezdd te. Lányoké, és kisebbeké az elsőbbség.- mondta vigyorogva.
- Okés. Hmm. Talán legyen az az első, hogy a kedvenc állatom a tengerimalac.
- Nekem a kutya. – mondta.- elég sablonos, de szerintem aranyosak.
- Oké. Most te mondasz valamit.
- Kedvenc színem a kék.
- Nekem a lila.
Egész délután beszélgettünk, és többek közt megtudtam, hogy a zenei ízlésünk egyezik, és a kedvenc országunk is Spanyolország, bár még egyikünk se volt ott.
A következő napok egyhangúan teltek. Deb, Theo és én sok időt töltöttünk együtt. Egy hét múlva nem jött el az egyik megbeszélt programra, és egészen estig nem is láttuk. Mikor számon kértem, akkor csak mentegetőzött, hogy elment sétálni, és hogy hirtelen ötlet volt, és elfelejtett szólni.
Este beszélgettünk erről Debbyvel.
- Tök egyértelmű, hogy hazudott. – mondta Deb.
- Én is tudom. Csak azt nem értem, miért nem mondja el nekem az igazságot. Annyira nem lehet szörnyű.
- Hát szerintem is el kéne mondania.
- Talán nem bízik bennem?- kérdeztem, de nem vártam rá választ.
- Te, Norah van egy nagyon jó ötletem. Egyikünk mindig a nyomában lesz, és követjük. Így kideríthetjük, hogy mit titkol.
- Kémesdit akarsz játszani? És a bátyám után kémkedjünk?- kérdeztem kicsit kétkedve.
- Meg akarod tudni, hogy mit titkol, vagy nem?
- Meg. De akkor sem tetszik ez a kémkedés. Nem lenne egyszerűbb, ha megkérdeznénk tőle?
- Szerinted elmondaná? Szerinted nem mondta volna el eddig, ha el akarná?
- De. Igazad van. Te kezded.- egyeztem bele.
Naponta váltogattuk egymást a kémkedésben, de Theo nagyon az iskola épületét se hagyta el. Csak amikor velünk volt, akkor volt sulin kívül.
1 héttel második eltűnése óta én voltam „beosztva”. Ebéd után kiment az iskola épületéből, majd a kerítésen átmászva az erdő felé indult.
Én tisztes távolságból követtem, és igyekeztem úgy settenkedni, hogy ne vegyen észre. Az erdő közepe fele, egy tisztáson megállt. Mintha várt volna valakit. Én pár méterre tőle egy bokorban kuporogtam.
Nem sokat kellett várni, egyszer csak jött egy fiú. Mikor rájöttem, mi ő, teljesen ledöbbentem.
2010. április 24., szombat
sorry :(
Sziasztok!
Bocsánat, hogy nem volt két hete fejezet, csak nincs ihletem meg hangulatom az íráshoz. Azonban ne keseredjetek el, mert szerdára megpróbálok nektek összehozni egy hosszabb fejit. Ha nem is lesz dupla, az eddigieknél hosszabb lesz. Remélem nem utáltok meg ezért.
Nem szemétkedésből, de mintha nem is hiányozna a friss, mert senki nem ír, hogy "Mikor lesz már új feji?". Ha hiányzik, írjatok chatbe, megjegyzésbe, bárhova.
puszi
Bocsánat, hogy nem volt két hete fejezet, csak nincs ihletem meg hangulatom az íráshoz. Azonban ne keseredjetek el, mert szerdára megpróbálok nektek összehozni egy hosszabb fejit. Ha nem is lesz dupla, az eddigieknél hosszabb lesz. Remélem nem utáltok meg ezért.
Nem szemétkedésből, de mintha nem is hiányozna a friss, mert senki nem ír, hogy "Mikor lesz már új feji?". Ha hiányzik, írjatok chatbe, megjegyzésbe, bárhova.
puszi
2010. április 13., kedd
Cukker blogger
Blogger Díj:
1. Tedd be a logót a blogodba!
2. Nevezd, meg akitől kaptad!
3. Válaszolj a kérdéseket!
4. Nevezz meg 6 bloggert (belinkelve) akinek továbbadod!
5. Értesítsd az érintetteket!
***********************************************************
1. Kész:D
2.Summer Ray-től kaptam. Nagyon szépen köszönöm!
3.Kérdések: Kedvenc...
...íróm:Stephenie Meyer, Meg Cabot, Charlaine Harris
...könyvem: Twilight saga, Harry Potter , True Blood sorozat
...ételem:sok van... pizza, gyros, paprikáskrumpli
...italom:Nestea
...színem:kék, lila
...énekesem: sok van... pl Nick Jonas, SP, Robbie Williams
...énekesnő : Lady GaGa, Miley Cyrus, Britney Spears
...együttes: Children of Distance, Basshunter, Jonas Brothers
...DJ : Tiesto, de a lényeg, hogy jó zene legyen
...színészem: Taylor Lautner, Kellan Lutz, Kristen Stewart, Jim Carrey...
...mozifilm: Twilight saga, Harry Potter
...sorozat:Dr. House, Szellemekkel suttogó, Született feleségek, Jóban Rosszban, Viva (tudom hogy az csatorna, de mindent szeretek)
...dalom: kedvfüggő :)
...hangszerem: zongora
...hónap: szeptember
...nap: szombat
...évszak: ősz
...napszak: délután
...sport:úszás, kori, bicikli...
...bloggerem: sok van
...kommentelőm: mindenki, aki ír, azt szeretem <3
...Kedvenc idézet: " Egymást mellett vagy messze innen, a jó barátok mindeig közel vannak a szívünkhöz.
4. Akinek küldöm:
mindenkinek szeretném küldeni, aki olvassa a történetemet, és van saját blogja.
2010. április 10., szombat
6.Fejezet
Sziasztok! Itt a 6.Fejezet. Bocsi a késésért. Ez a feji hosszabb, mint az előző. Remélem tetszeni fog. Várom a kommenteket, hogy tudjam, mennyire jó vagy rossz, amit írok. Jó olvasást!
-Akkor mi most… mi most testvérek lennénk?- kérdeztem, de szinte biztos voltam benne, hogy nincs igazam.
- Én is ezen gondolkodtam. – válasza nem nyugtatott meg.
- De hát ez butaság!- mondtam kicsit hisztérikusan.- Hogy lehetnénk testvérek? A… a nevünk se egyezik. Te Brightmore vagy, és pedig May.
- May? Nem is mondtad!- lepődött meg.
- Mi van azzal, hogy May vagyok? – kérdeztem értetlenkedő arccal.
- Hát csak annyi, hogy a régi nevem nekem is May volt. Az örökbefogadó családom volt Brightmore, és ragaszkodtak ahhoz, hogy felvegyem a nevüket. Szóval tényleg testvérek vagyunk.
- Ez hihetetlen. Abból a szempontból is, hogy nem emlékszem rád.
- Még kicsi voltál. Alig négy éves. –mondta Theo. – Sokat álmodoztam arról, hogy egyszer újra találkozom a hugommal, de egyáltalán nem ilyen találkozásra számítottam.
- Én… én ezt még mindig alig hiszem el!- mondtam. Mindig is vágytam egy testvérre. Igaz, itt van Debby, akit szinte úgy szeretek, mint a testvéremet, de egy igazi testvér más. Ő vér szerint is a tesóm. Valahol mélyen éreztem, hogy valami hiányzik az életemből. Vagy éppen valaki. Most, hogy megtaláltam, az egész szívemet boldogság járta át.
- Annyira örülök neked!- mondta, majd magához húzott, és szorosan megölelt. – Hiányoztál!
Visszaöleltem, és utána nem tudom mennyi ideg ülhettünk összeölelkezve a padon. Egyszer csak megszólalt a vacsorát jelző csengő. Theo elhúzódott, és egy puszit cuppantott a homlokomra.
- Olyan gyorsan elment az idő nem? – kérdeztem visszafele a suliba.
- Nagyon gyorsan. – mondta újdonsült bátyám, és boldognak tűnt. Folyton mosolygott.- Vacsora után mindent el kell mesélned az eddigi életedről. 12 év hosszú idő.
- Sajnos akkor nem jó. Megígértem Debnek, hogy együtt tanulunk. De holnap ígérem suli után mindent elmondok, ami érdekel. De neked is mesélned kell majd.
- Tudom. – mondta még mindig mosolyogva.
Már majdnem ott voltunk az ebédlőnél, mikor megtorpantam.
- Mi a baj? – kérdezte Theo.
- Azon gondolkodtam, hogy elmondjuk a többieknek, amire rájöttünk a délután folyamán?
- Hát persze. Miért ne? Cikinek találsz?- kérdezte, és eljátszotta a sértődöttet.
- Dehogyis! Egész életemben arra vágytam, hogy legyen egy nagy és erős bátyám, aki megvéd.- mentegetőztem és egy puszit nyomtam az arcára.
- Akkor jó. De készülj fel, hogy elég lázadó típus vagyok. Nem igazán szeretem, ha irányítanak. És bárkitől bármikor megvédelek hugica. – tetszett ez a megszólítás. Hogy elfogadott hugának.
Beléptünk az étkezőbe, és beálltunk az ételre várók sorába. Szememmel a tömeget pásztáztam, és Debbyt kerestem. Meg is pillantottam a sor közepe felé. Sejtelmesen mosolygott, és kacsintott. Először nem értettem miért, de aztán rájöttem. Azt hiszi, hogy Theo és én járunk. Vacsora közben ki kell hogy ábrándítsam. 10 perc múlva már az asztalunk felé sétáltunk. Tálcánkon finom illatú spagetti gőzölgött.
- Na miújság fiatalok?- kérdezte barátnőm, mikor leültünk az asztalhoz.
- Hát van egy fontos bejelentenivalónk.- mondtam, de még mielőtt elmondtam volna amit akartam, Deborah felpörgött.
- Jaj annyira tudtam, hogy össze fogtok jönni! Éreztem, hogy forrt köztetek a levegő, mikor egymás közelében voltatok! Nagyon örülök nektek!- ritkán láttam ennyire hiperaktívnak.
-Debby ki kell hogy ábrándítsalak, Theoval nem járunk. Tudtommal a mi helyzetünkben ezt a törvény büntetné.
Debby érdekesen nézett rám. Nem tudta eldönteni, hogy miről is beszélek.
- Őőőő arról van szó, hogy Theo már 19 éves, te viszont még kiskorú vagy?
Theo és én is felnevettünk.
- Jaj te butus! Dehogy! Azt akartam mondani, hogy Theo és én testvérek vagyunk.
Barátnőmnek a meglepődöttségtől leesett az álla. Szinte hallottam, ahogy koppant.
- Csukd be a szád, mert a végén berepül rajta valami.- figyelmeztette játékosan Debbyt Theo.
- Ez most komoly, vagy csak szívattatok? Mert ha tréfa volt, akkor örülhettek, mert elég durván meglepődtem.
- Nem vicc volt. A délután folyamán beszélgettünk, és rájöttünk az igazságra.- mondtam.
- Hűha! Ez durva. Azt hittem, hogy ilyen véletlenek csak a mesékben , filmekben, és könyvekben van.
- Hát igen. Először én is alig akarta elhinni. – nyugtattam meg.
Debby rámnézett, majd Theora, és ezt megismételte még párszor.
- Most, hogy így jobban megnézem, tényleg hasonlítotok egymásra.- mosolyodott el. – Elmesélitek hogy hogyan derült ki ez, hogy testvérek vagytok?
- Ezt inkább nem most kéne. Fent a szobában nyugodtabb körülmények között tudnánk beszélgetni.- mondtam legjobb barátnőmnek.
- Okés.- mondta vidáman.
A vacsora végeztével Theo elkísért minket a szobánkhoz.
- Nos akkor lányok, most hagylak titeket beszélgetni. Nekem még úgy is ki kell pakolnom, és a szobatársammal is jó lenne megismerkedni.
- Rendben. Jó éjszakát bátyus. – mondtam, és adtam neki egy puszit.
- Jó éjszakát hugi. És neked is, Deborah.- mondta, majd elindult a kollégium fiú része felé.
- Jóéjt!- szólt utána Debby.
Bementünk a szobába, és leültünk az ágyra.
- Most pedig mesélj!- mondta nekem Deb ellentmondást nem tűrő hangon, egy jó nagy adag kíváncsisággal a hangjában és az arckifejezésében.
Elmeséltem neki a délután történteket, szüleink balesetét, és a „megvilágosodást” . Mondanom se kell, a beígért tanulásból semmi nem lett, mert elbeszélgettük az időt. Le is feküdtünk utána aludni, mert elég fáradtak voltunk.
Reggel mosollyal az arcomon keltem. Felöltöztem, megmostam az arcom, megfésültem a hajam, és laza kontyba tűztem. Időközben Debby is felkelt, bepakoltunk a táskánkba, és elindultunk a fiú kolesz felé. Arra gondoltam, hogy megvárjuk Theo-t, és együtt megyünk az órára.
Mikor odaértünk a 23-as szobához, bekopogtunk. Pár pillanattal később Adam dugta ki a fejét az ajtón.
- Sziasztok! Miben segíthetek?- kérdezte kicsit álmos hangon, de kedvesen.
- Szia Adam. Theo-t keressük. Elkészült már?
- Ki az a Theo?... Ja a szobatársamra gondoltok. Ő szerintem nem aludt itt az éjszaka. Az ágya érintetlen. Csak futólag találkoztam vele a vacsora után. Azt mondta van még egy-két elintéznivalója.
- Ez furcsa. Azt mondta, ki akar pakolni. És erre eltűnik.- idéztem fel a tegnap estét.
- Na mindegy. Ha nem haragszotok, készülődnöm kell az órára.- mondta Adam.
- Persze hagyunk. – mondta Deb.
- Adam, ha találkoznál Theoval, mondd meg neki légyszi hogy kerestem.- mondtam, mielőtt becsukta volna az ajtót.
- Rendben! Sziasztok!
Útban a terem felé, beszélgettünk.
- Mi lehetett olyan fontos dolog, hogy nem aludt?- kérdezte Debby.
- Halvány lila gőzöm sincs.- feleltem.- Remélem nem titkol semmit előlem.
- Ugyan Norah ne legyél már paranoiás. Közbejött neki valami, és kész. Majd óra után megkérdezed tőle.
Beléptünk a terembe, és a szememmel azonnal elkezdtem keresni Theo-t. Nem volt ott.
Becsöngettek, de nem jött. Sőt, egész délelőtt nem is láttam. Mikor suli után beléptünk az ebédlőbe, már ott ült az asztalnál. Gyorsan elvettem a tál ételt, és leültem mellé a székre.
- Hol voltál?
-Akkor mi most… mi most testvérek lennénk?- kérdeztem, de szinte biztos voltam benne, hogy nincs igazam.
- Én is ezen gondolkodtam. – válasza nem nyugtatott meg.
- De hát ez butaság!- mondtam kicsit hisztérikusan.- Hogy lehetnénk testvérek? A… a nevünk se egyezik. Te Brightmore vagy, és pedig May.
- May? Nem is mondtad!- lepődött meg.
- Mi van azzal, hogy May vagyok? – kérdeztem értetlenkedő arccal.
- Hát csak annyi, hogy a régi nevem nekem is May volt. Az örökbefogadó családom volt Brightmore, és ragaszkodtak ahhoz, hogy felvegyem a nevüket. Szóval tényleg testvérek vagyunk.
- Ez hihetetlen. Abból a szempontból is, hogy nem emlékszem rád.
- Még kicsi voltál. Alig négy éves. –mondta Theo. – Sokat álmodoztam arról, hogy egyszer újra találkozom a hugommal, de egyáltalán nem ilyen találkozásra számítottam.
- Én… én ezt még mindig alig hiszem el!- mondtam. Mindig is vágytam egy testvérre. Igaz, itt van Debby, akit szinte úgy szeretek, mint a testvéremet, de egy igazi testvér más. Ő vér szerint is a tesóm. Valahol mélyen éreztem, hogy valami hiányzik az életemből. Vagy éppen valaki. Most, hogy megtaláltam, az egész szívemet boldogság járta át.
- Annyira örülök neked!- mondta, majd magához húzott, és szorosan megölelt. – Hiányoztál!
Visszaöleltem, és utána nem tudom mennyi ideg ülhettünk összeölelkezve a padon. Egyszer csak megszólalt a vacsorát jelző csengő. Theo elhúzódott, és egy puszit cuppantott a homlokomra.
- Olyan gyorsan elment az idő nem? – kérdeztem visszafele a suliba.
- Nagyon gyorsan. – mondta újdonsült bátyám, és boldognak tűnt. Folyton mosolygott.- Vacsora után mindent el kell mesélned az eddigi életedről. 12 év hosszú idő.
- Sajnos akkor nem jó. Megígértem Debnek, hogy együtt tanulunk. De holnap ígérem suli után mindent elmondok, ami érdekel. De neked is mesélned kell majd.
- Tudom. – mondta még mindig mosolyogva.
Már majdnem ott voltunk az ebédlőnél, mikor megtorpantam.
- Mi a baj? – kérdezte Theo.
- Azon gondolkodtam, hogy elmondjuk a többieknek, amire rájöttünk a délután folyamán?
- Hát persze. Miért ne? Cikinek találsz?- kérdezte, és eljátszotta a sértődöttet.
- Dehogyis! Egész életemben arra vágytam, hogy legyen egy nagy és erős bátyám, aki megvéd.- mentegetőztem és egy puszit nyomtam az arcára.
- Akkor jó. De készülj fel, hogy elég lázadó típus vagyok. Nem igazán szeretem, ha irányítanak. És bárkitől bármikor megvédelek hugica. – tetszett ez a megszólítás. Hogy elfogadott hugának.
Beléptünk az étkezőbe, és beálltunk az ételre várók sorába. Szememmel a tömeget pásztáztam, és Debbyt kerestem. Meg is pillantottam a sor közepe felé. Sejtelmesen mosolygott, és kacsintott. Először nem értettem miért, de aztán rájöttem. Azt hiszi, hogy Theo és én járunk. Vacsora közben ki kell hogy ábrándítsam. 10 perc múlva már az asztalunk felé sétáltunk. Tálcánkon finom illatú spagetti gőzölgött.
- Na miújság fiatalok?- kérdezte barátnőm, mikor leültünk az asztalhoz.
- Hát van egy fontos bejelentenivalónk.- mondtam, de még mielőtt elmondtam volna amit akartam, Deborah felpörgött.
- Jaj annyira tudtam, hogy össze fogtok jönni! Éreztem, hogy forrt köztetek a levegő, mikor egymás közelében voltatok! Nagyon örülök nektek!- ritkán láttam ennyire hiperaktívnak.
-Debby ki kell hogy ábrándítsalak, Theoval nem járunk. Tudtommal a mi helyzetünkben ezt a törvény büntetné.
Debby érdekesen nézett rám. Nem tudta eldönteni, hogy miről is beszélek.
- Őőőő arról van szó, hogy Theo már 19 éves, te viszont még kiskorú vagy?
Theo és én is felnevettünk.
- Jaj te butus! Dehogy! Azt akartam mondani, hogy Theo és én testvérek vagyunk.
Barátnőmnek a meglepődöttségtől leesett az álla. Szinte hallottam, ahogy koppant.
- Csukd be a szád, mert a végén berepül rajta valami.- figyelmeztette játékosan Debbyt Theo.
- Ez most komoly, vagy csak szívattatok? Mert ha tréfa volt, akkor örülhettek, mert elég durván meglepődtem.
- Nem vicc volt. A délután folyamán beszélgettünk, és rájöttünk az igazságra.- mondtam.
- Hűha! Ez durva. Azt hittem, hogy ilyen véletlenek csak a mesékben , filmekben, és könyvekben van.
- Hát igen. Először én is alig akarta elhinni. – nyugtattam meg.
Debby rámnézett, majd Theora, és ezt megismételte még párszor.
- Most, hogy így jobban megnézem, tényleg hasonlítotok egymásra.- mosolyodott el. – Elmesélitek hogy hogyan derült ki ez, hogy testvérek vagytok?
- Ezt inkább nem most kéne. Fent a szobában nyugodtabb körülmények között tudnánk beszélgetni.- mondtam legjobb barátnőmnek.
- Okés.- mondta vidáman.
A vacsora végeztével Theo elkísért minket a szobánkhoz.
- Nos akkor lányok, most hagylak titeket beszélgetni. Nekem még úgy is ki kell pakolnom, és a szobatársammal is jó lenne megismerkedni.
- Rendben. Jó éjszakát bátyus. – mondtam, és adtam neki egy puszit.
- Jó éjszakát hugi. És neked is, Deborah.- mondta, majd elindult a kollégium fiú része felé.
- Jóéjt!- szólt utána Debby.
Bementünk a szobába, és leültünk az ágyra.
- Most pedig mesélj!- mondta nekem Deb ellentmondást nem tűrő hangon, egy jó nagy adag kíváncsisággal a hangjában és az arckifejezésében.
Elmeséltem neki a délután történteket, szüleink balesetét, és a „megvilágosodást” . Mondanom se kell, a beígért tanulásból semmi nem lett, mert elbeszélgettük az időt. Le is feküdtünk utána aludni, mert elég fáradtak voltunk.
Reggel mosollyal az arcomon keltem. Felöltöztem, megmostam az arcom, megfésültem a hajam, és laza kontyba tűztem. Időközben Debby is felkelt, bepakoltunk a táskánkba, és elindultunk a fiú kolesz felé. Arra gondoltam, hogy megvárjuk Theo-t, és együtt megyünk az órára.
Mikor odaértünk a 23-as szobához, bekopogtunk. Pár pillanattal később Adam dugta ki a fejét az ajtón.
- Sziasztok! Miben segíthetek?- kérdezte kicsit álmos hangon, de kedvesen.
- Szia Adam. Theo-t keressük. Elkészült már?
- Ki az a Theo?... Ja a szobatársamra gondoltok. Ő szerintem nem aludt itt az éjszaka. Az ágya érintetlen. Csak futólag találkoztam vele a vacsora után. Azt mondta van még egy-két elintéznivalója.
- Ez furcsa. Azt mondta, ki akar pakolni. És erre eltűnik.- idéztem fel a tegnap estét.
- Na mindegy. Ha nem haragszotok, készülődnöm kell az órára.- mondta Adam.
- Persze hagyunk. – mondta Deb.
- Adam, ha találkoznál Theoval, mondd meg neki légyszi hogy kerestem.- mondtam, mielőtt becsukta volna az ajtót.
- Rendben! Sziasztok!
Útban a terem felé, beszélgettünk.
- Mi lehetett olyan fontos dolog, hogy nem aludt?- kérdezte Debby.
- Halvány lila gőzöm sincs.- feleltem.- Remélem nem titkol semmit előlem.
- Ugyan Norah ne legyél már paranoiás. Közbejött neki valami, és kész. Majd óra után megkérdezed tőle.
Beléptünk a terembe, és a szememmel azonnal elkezdtem keresni Theo-t. Nem volt ott.
Becsöngettek, de nem jött. Sőt, egész délelőtt nem is láttam. Mikor suli után beléptünk az ebédlőbe, már ott ült az asztalnál. Gyorsan elvettem a tál ételt, és leültem mellé a székre.
- Hol voltál?
2010. március 31., szerda
5. Fejezet
Sziasztok! Tudom, hogy dupla fejezetet ígértem, és ez most még a szokásosnál is picit rövidebb, de tegnap kihúzták az egyik bölcsességfogamat, és elég szarul vagyok. Nem tudom, mikorra tudom hozni a kövi fejit, de majd igyekszem!
- Ő az!- súgtam oda Debbynek.
Debby meglepetten nézett rám, majd Theo-ra. Theo-nak már csak az első padban jutott hely, de mielőtt leült volna, rám kacsintott . Ránéztem Debbyre, de ő valószínűleg nem vette észre. Az óra maradék idején nem tudtam már figyelni. Percenként az órára pillantottam. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Egyrészt boldog voltam, mert így legalább Theo jó helyen van, és nem kint valahol az erdőben. Másrészt miért nem jött velem rögtön ide? Miért kellett még egy napot az erdőben töltenie, ha ma már itt van? Harmadrészt pedig miért ül be vámpírtörire? Az embereknek minek ilyet tanulni? Hacsak nem…? Nem! Az nem lehet. Nem volt nyaklánca sem. Majd mindenképp rákérdezek.
Mikor végre-valahára megszólalt az óra végét jelző csengő, gyorsan összepakoltam a cuccaimat, és kimentem e terem elé. Vártam Theo-t. Utánam jött Debby, és elindult a következő óránk terme felé, de amikor észrevette, hogy nem megyek utána, megtorpant.
- Nem jössz, Norah?
- Menj csak, majd megyek utánad. Nekem még beszédem van valakivel.- feleltem, pont akkor, amikor Theo kilépett a teremből.
Debby egyből értette mire gondolok, intett egyet, majd elment.
Theo elindult felém. Én nekitámaszkodtam a falnak, és vártam, hogy ideérjen hozzám.
- Mit keresel itt?- támadtam le talán egy kicsit agresszívabban, mint ahogy terveztem.
- Neked is szia! –mondta, mire én elvörösödtem. Tényleg udvariatlan voltam. – Miért lepődsz meg azon, hogy itt vagyok? Nem te hívtál meg a múltkor az erdőben?
- De igen. De mivel elfutottál, gondoltam a válaszod nem. És most meg beállítasz ide.
- Azért mentem el, mert gondolkodnom kellett. De most már itt vagyok. Te is örülsz neki nem? Legalább már nem az erdőben töltöm az éjszakát.
Az arcomból kifutott a vér. Ezt honnan tudhatja? Olvas a gondolataimban? Nem, ez hülyeség. Ilyen csak a filmekben van.
- És mit kerestél vámpírtörin? Oda csak azok járnak, akik vámpírvadászok. Közönséges embereknek nem kellene tudniuk a vámpíroknak.
- Nos, én nem vagyok közönséges ember, ahogy te fogalmaztad.- felelt Theo.
- Vámpírvadász vagy te is? Az meg hogy lehet? Hiszen nyaklánc sincs rajtad! – hitetlenkedtem.
- Ez egy hosszú történet. Suli után találkozzunk, és akkor mesélek magamról.
- Rendben. Találkozzunk a suli udvarán két órakor.
- Ott találkozunk. – mondta, ismét rám kacsintott, majd elindult a következő órájára.
Én is elindultam, de nem siettem. Theo-n gondolkodtam útban a terem felé. Ha nem tudnám, hogy nem igaz, azt hinném, hogy flörtölt velem. De ez képtelenség, hisz alig ismer. Vagy tévedek?
Éppen akkor csengettek be, amikor beléptem a terembe. Leültem Debby mellé, aki egyből elkezdett faggatni.
- Na mi volt? Mit mondott? Mesélj el mindent!- teljesen felpörgött.
- Nyugi van Deb. Kevés volt az idő, szóval suli után találkozunk.
- Úgy érted, hogy randiztok?
- Dehogyis!! – mondtam, és játékosan belebokszoltam a vállába. – Csak beszélgetünk.
- Persze persze, értem én! – mosolygott huncutul Deb.
Mivel bejött a tanár, és dupla órás dolgozatot íratott, ezért a beszélgetést Debbyvel felfüggesztettem.
Mikor kicsengettek, elindultam az udvar felé. Theo már ott állt és várt rám. Leültünk egy padra.
- Akkor most mesélj el mindent.- kértem.
- Hát ha mindent nem is mondok el, elmondok annyit, hogy megértsd. 19 éves vagyok. A szüleim meghaltak, mikor én én 7 éves voltam. Azaz 12 éve. Volt egy hugom is, de más árvaházba kerültünk, így elszakadtunk egymástól. Mikor örökbe fogadtak, akkor 13 éves koromban kijelentették, hogy vámpírvadász vagyok. Nem akartam hinni nekik, de akkor elkezdtek mesélni dolgokat, és én hittem nekik. Mikor meghaltak, akkor eladták a házunkat, amiben éltünk, és én erdőkben laktam azután. Néha találkoztam másokkal, de nem maradtam velük sokáig. És aztán tegnap összefutottam veled. Mikor mondtad, hogy van ez a suli, gondolkodnom kellett, de úgy döntöttem, hogy itt az ideje, hogy… tanuljak valamit.
- Ez szomorú történet. Az én szüleim is meghaltak, amikor 4 éves voltam. Vagyis… vagyis 12 éve…
Ekkor valami szöget ütött a fejembe. Láttam, hogy Theo is elgondolkodott. Felnéztem rá, és pár percig csak némán álltunk egymás előtt. Végül ő szólalt meg előbb.
- Ez lehetséges lenne? Van ilyen véletlen?- kérdezte hitetlenkedve.
- Akkor mi most… mi most testvérek lennénk?
- Ő az!- súgtam oda Debbynek.
Debby meglepetten nézett rám, majd Theo-ra. Theo-nak már csak az első padban jutott hely, de mielőtt leült volna, rám kacsintott . Ránéztem Debbyre, de ő valószínűleg nem vette észre. Az óra maradék idején nem tudtam már figyelni. Percenként az órára pillantottam. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Egyrészt boldog voltam, mert így legalább Theo jó helyen van, és nem kint valahol az erdőben. Másrészt miért nem jött velem rögtön ide? Miért kellett még egy napot az erdőben töltenie, ha ma már itt van? Harmadrészt pedig miért ül be vámpírtörire? Az embereknek minek ilyet tanulni? Hacsak nem…? Nem! Az nem lehet. Nem volt nyaklánca sem. Majd mindenképp rákérdezek.
Mikor végre-valahára megszólalt az óra végét jelző csengő, gyorsan összepakoltam a cuccaimat, és kimentem e terem elé. Vártam Theo-t. Utánam jött Debby, és elindult a következő óránk terme felé, de amikor észrevette, hogy nem megyek utána, megtorpant.
- Nem jössz, Norah?
- Menj csak, majd megyek utánad. Nekem még beszédem van valakivel.- feleltem, pont akkor, amikor Theo kilépett a teremből.
Debby egyből értette mire gondolok, intett egyet, majd elment.
Theo elindult felém. Én nekitámaszkodtam a falnak, és vártam, hogy ideérjen hozzám.
- Mit keresel itt?- támadtam le talán egy kicsit agresszívabban, mint ahogy terveztem.
- Neked is szia! –mondta, mire én elvörösödtem. Tényleg udvariatlan voltam. – Miért lepődsz meg azon, hogy itt vagyok? Nem te hívtál meg a múltkor az erdőben?
- De igen. De mivel elfutottál, gondoltam a válaszod nem. És most meg beállítasz ide.
- Azért mentem el, mert gondolkodnom kellett. De most már itt vagyok. Te is örülsz neki nem? Legalább már nem az erdőben töltöm az éjszakát.
Az arcomból kifutott a vér. Ezt honnan tudhatja? Olvas a gondolataimban? Nem, ez hülyeség. Ilyen csak a filmekben van.
- És mit kerestél vámpírtörin? Oda csak azok járnak, akik vámpírvadászok. Közönséges embereknek nem kellene tudniuk a vámpíroknak.
- Nos, én nem vagyok közönséges ember, ahogy te fogalmaztad.- felelt Theo.
- Vámpírvadász vagy te is? Az meg hogy lehet? Hiszen nyaklánc sincs rajtad! – hitetlenkedtem.
- Ez egy hosszú történet. Suli után találkozzunk, és akkor mesélek magamról.
- Rendben. Találkozzunk a suli udvarán két órakor.
- Ott találkozunk. – mondta, ismét rám kacsintott, majd elindult a következő órájára.
Én is elindultam, de nem siettem. Theo-n gondolkodtam útban a terem felé. Ha nem tudnám, hogy nem igaz, azt hinném, hogy flörtölt velem. De ez képtelenség, hisz alig ismer. Vagy tévedek?
Éppen akkor csengettek be, amikor beléptem a terembe. Leültem Debby mellé, aki egyből elkezdett faggatni.
- Na mi volt? Mit mondott? Mesélj el mindent!- teljesen felpörgött.
- Nyugi van Deb. Kevés volt az idő, szóval suli után találkozunk.
- Úgy érted, hogy randiztok?
- Dehogyis!! – mondtam, és játékosan belebokszoltam a vállába. – Csak beszélgetünk.
- Persze persze, értem én! – mosolygott huncutul Deb.
Mivel bejött a tanár, és dupla órás dolgozatot íratott, ezért a beszélgetést Debbyvel felfüggesztettem.
Mikor kicsengettek, elindultam az udvar felé. Theo már ott állt és várt rám. Leültünk egy padra.
- Akkor most mesélj el mindent.- kértem.
- Hát ha mindent nem is mondok el, elmondok annyit, hogy megértsd. 19 éves vagyok. A szüleim meghaltak, mikor én én 7 éves voltam. Azaz 12 éve. Volt egy hugom is, de más árvaházba kerültünk, így elszakadtunk egymástól. Mikor örökbe fogadtak, akkor 13 éves koromban kijelentették, hogy vámpírvadász vagyok. Nem akartam hinni nekik, de akkor elkezdtek mesélni dolgokat, és én hittem nekik. Mikor meghaltak, akkor eladták a házunkat, amiben éltünk, és én erdőkben laktam azután. Néha találkoztam másokkal, de nem maradtam velük sokáig. És aztán tegnap összefutottam veled. Mikor mondtad, hogy van ez a suli, gondolkodnom kellett, de úgy döntöttem, hogy itt az ideje, hogy… tanuljak valamit.
- Ez szomorú történet. Az én szüleim is meghaltak, amikor 4 éves voltam. Vagyis… vagyis 12 éve…
Ekkor valami szöget ütött a fejembe. Láttam, hogy Theo is elgondolkodott. Felnéztem rá, és pár percig csak némán álltunk egymás előtt. Végül ő szólalt meg előbb.
- Ez lehetséges lenne? Van ilyen véletlen?- kérdezte hitetlenkedve.
- Akkor mi most… mi most testvérek lennénk?
2010. március 26., péntek
Egy újabb díj
Kaptam még egy díjat. Ez már a harmadik.:) örülök, hogy ennyire tetszik a blogom.
Szabályok:
1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!
2.) Tedd ki a logót a blogodra!
3.) Írj magadról 7 dolgot!
4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról.
1.) Köszönöm szépen a díjat Lylynek és VampireBellának. http://twilight-forever-lyly.blogspot.com/
2.) megvan!
3.)
1. szeretem a zenét
2. nagyon szeretem a barátaimat
3. szeretem Twilight saga-t
4. Team Werewolves vagyok, de Team Emmett is :)
5. szeretek olvasni
6. az "álompasi" számomra Taylor Lautner (Jacob Black)
7. szeretnék találkozni pár régi osztálytársammal, mert már hiányoznak
4.)
nem tudom most kinek küldeni a díjat, mert már mindenkinek van mindenféle díja. Ha tetszik egy történet, oda általában írok kommenteket.
5.) -
1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!
2.) Tedd ki a logót a blogodra!
3.) Írj magadról 7 dolgot!
4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról.
1.) Köszönöm szépen a díjat Lylynek és VampireBellának. http://twilight-forever-lyly.blogspot.com/
2.) megvan!
3.)
1. szeretem a zenét
2. nagyon szeretem a barátaimat
3. szeretem Twilight saga-t
4. Team Werewolves vagyok, de Team Emmett is :)
5. szeretek olvasni
6. az "álompasi" számomra Taylor Lautner (Jacob Black)
7. szeretnék találkozni pár régi osztálytársammal, mert már hiányoznak
4.)
nem tudom most kinek küldeni a díjat, mert már mindenkinek van mindenféle díja. Ha tetszik egy történet, oda általában írok kommenteket.
5.) -
2010. március 24., szerda
4.Fejezet
Sziasztok! Itt a 4. fejezet, ahogy ígértem. Remélem tetszik majd nektek. Még egyszer köszönöm a díjakat! Jó olvasást!
A fiú, aki kilépett a fák közül, magas volt, haja és a szeme barna. Az arcáról ijedtség és meglepődöttség volt leolvasható.
Megfogtam a nyakláncomat, és magam elé suttogtam.
- Gonosz vámpír tűnj a kőbe!- felnéztem, de a fiú még mindig ott állt. Megismételtem egy kicsit hangosabban, de sikertelenül.
- Mi lehet ezzel a vacakkal? – szitkozódtam magam elé. Ekkor megszólalt a rejtélyes idegen.
- Azért nem működik, mert én nem vagyok vámpír. – ez a kijelentés teljesen ledöbbentett.
- Ha nem vagy vámpír, és nem vagy vadász sem, mivel a nyakadban nincs nyaklánc, és a suliban sem láttalak még, akkor honnan tudsz ezekről a dolgokról?
- Olvastam ezt-azt, és a nevelőszüleim meséltek róla.- felelte higgadtan.
Nem tudtam mit mondani. Illetve nem tudtam melyik kérdésemmel kezdjem. Végül kimondtam, ami a leginkább izgatott.
- Mit keresel itt az erdőben?
- Hosszú lenne elmondani, de én amolyan nomád életmódot folytatok mostanában. És mennem kéne, ha nincs több kérdésed.
Nem szabadna elengednem. Ms Winbow-t biztosan érdekelné ez a fiú. Végül is sokat tud rólunk. Vagyis szerintem. Belenyúltam a zsebembe, mintha csak egy papírzsebkendőt kerestem volna, de közben megnyomtam a csipogót is. Amíg az egyik tanár ideér, fel kell valahogy tartóztatnom.
- Őőő várj egy kicsit. Hogy hívnak?- kérdeztem, hogy addig is húzzam az időt.
- Theo vagyok.- mondta, és indulni készült.
- Várj!- kiáltottam utána, kicsit talán hangosabban, mint ahogy az a helyzet megkívánta, hiszen alig pár lépést tett meg. Megfordult, és kérdő tekintettel nézett rám.
- Őőő azt…szeretném még megkérdezni, hogy…- rajta Norah találj ki valamit!- hogy most merre fogsz menni? Hiszen ha nomád-féle életmódot folytatsz, akkor gyanítom nincs hová menned. Gyere el az iskolánkba, ott legalább ágyon alhatsz, tisztálkodhatsz, és enni is kapsz.
Ekkor meghallottam a tesitanár terepjárójának hangját. Valószínűleg Theo is, mert gyorsan mondott egy sziát, és elfutott.
- Várj!!- kiabáltam utána, de nem fordult vissza.
Egy perc se telt bele, és megjelent a tanárom.
- Mi történt Norah? Miért csipogtál? – kérdezte aggódva.
- Semmi baj nincs, csak összefutottam egy fiúval, aki nem vámpír volt, de tudott a létezésünkről. És…- folytattam volna tovább a beszámolót, de oktatóm közbevágott.
- Egy fiú? Mit keresett itt ilyenkor?- tudakolta döbbenten.
- Épp azt akartam mondani. Azt mondta, hogy nomád életmódot folytat, és hogy vándorol.
- Ez különös. – mondta elgondolkozva.- És hol van most ez a fiú?
- Én próbáltam feltartani, de amint meghallotta a terepjáró hangját, elrohant be a fák közé. Kicsi az esélye hogy újra megtaláljuk.
- Ez különös.- ismételte meg saját magát.
- Az.- helyeseltem.
- Szerintem neked elég volt ennyi a vadászatból nem?
- De. Majd jövök még egyszer.- mondtam, majd mindketten beültünk a saját autónkba. A terepjáró ment elöl, én pedig követtem. Nem mentem olyan gyorsan, szememmel folyton a környéket pásztáztam, és Theo-t kerestem. Be kell vallanom, nagyon szimpatikus volt a srác.
Mikor visszaértünk a találkozóhelyre, Ms Winbow-nak is el kellett mesélnem a történteket. Ez után visszamentünk az iskolába, és én rögtön felmentem a szobánkba. El kezdtem olvasni egy könyvet, majd talán fél óra után Debby bejött a szobába, és én kénytelen voltam becsukni a könyvet. Pedig izgi rész volt most. De az én drága Deborah barátnőm addig nem hagyna békén, amíg el nem mesélek mindent neki.
- Na mi történt? Mesélj!- kérdezte Debby izgatottan.
- Hát vámpírral nem találkoztam, de egy fiúval igen.
- Az erdő közepén?- kérdezte döbbenten.
- Aha.- vontam meg a vállam.- Theo-nak hívják, és azt mondta, hogy vándorló életmódot folytat.
- Hűha ez tök jó!- mondta lelkesen. – Hogy néz ki? Helyes?
-Magas, barna hajú és szemű. És most ez furán fog hangzani, de én mintha ismerném valahonnan.
- Ez komoly? Ez tisztára olyan, mint a filmekben. Azt hiszem Deja Vu-nek hívják.
- Hát olyasmi volt, igen. De mindegy, úgyse tudok meg többet róla, mert elfutott, mielőtt Mr Danielson odaért volna hozzám.
- A rejtélyes idegen srác eltűnt. Tiszta krimi komolyam mondom.
- Jaj Deb te mindenből olyan nagy dolgot csinálsz!
- Szerintem nem. Szerintem izgalmas ez az egész.
Ekkor megkordult a hasam. Debby kinevetett, de hallottam, hogy az övé is korog.
- Na gyere menjünk együnk valamit!- mondtam és karon fogva elkezdtünk sétálni az ebédlő felé. Út közben találkoztunk a másik két lánnyal, akik velünk voltak vadászaton. Sophie talált egy vámpírt, és azt mondta, hogy egyszerű volt elkapni, és az egészet sokkal nehezebbnek gondolta.
Miután vacsoráztunk, újra felmentünk a szobába, elmentünk zuhanyozni egymás után, majd mivel ez egy hosszú nap volt, hamar elaludtunk.
Álmomban szerepelt Debby, Theo, és egy másik fiú, akit még soha nem láttam. Arra, hogy mi történt, nem emlékszem, de azt tudom, hogy furcsa volt.
Vámpírtöri óra közepén bejött Ms Winbow.
- Gyerekek, örömmel mutatom be új osztálytársatokat, Theo Brightmore-t. – mondta igazgatónőnk, majd a fiú belépett az ajtón.
Halkan odasúgtam Debbynek.
- Ő az!
A fiú, aki kilépett a fák közül, magas volt, haja és a szeme barna. Az arcáról ijedtség és meglepődöttség volt leolvasható.
Megfogtam a nyakláncomat, és magam elé suttogtam.
- Gonosz vámpír tűnj a kőbe!- felnéztem, de a fiú még mindig ott állt. Megismételtem egy kicsit hangosabban, de sikertelenül.
- Mi lehet ezzel a vacakkal? – szitkozódtam magam elé. Ekkor megszólalt a rejtélyes idegen.
- Azért nem működik, mert én nem vagyok vámpír. – ez a kijelentés teljesen ledöbbentett.
- Ha nem vagy vámpír, és nem vagy vadász sem, mivel a nyakadban nincs nyaklánc, és a suliban sem láttalak még, akkor honnan tudsz ezekről a dolgokról?
- Olvastam ezt-azt, és a nevelőszüleim meséltek róla.- felelte higgadtan.
Nem tudtam mit mondani. Illetve nem tudtam melyik kérdésemmel kezdjem. Végül kimondtam, ami a leginkább izgatott.
- Mit keresel itt az erdőben?
- Hosszú lenne elmondani, de én amolyan nomád életmódot folytatok mostanában. És mennem kéne, ha nincs több kérdésed.
Nem szabadna elengednem. Ms Winbow-t biztosan érdekelné ez a fiú. Végül is sokat tud rólunk. Vagyis szerintem. Belenyúltam a zsebembe, mintha csak egy papírzsebkendőt kerestem volna, de közben megnyomtam a csipogót is. Amíg az egyik tanár ideér, fel kell valahogy tartóztatnom.
- Őőő várj egy kicsit. Hogy hívnak?- kérdeztem, hogy addig is húzzam az időt.
- Theo vagyok.- mondta, és indulni készült.
- Várj!- kiáltottam utána, kicsit talán hangosabban, mint ahogy az a helyzet megkívánta, hiszen alig pár lépést tett meg. Megfordult, és kérdő tekintettel nézett rám.
- Őőő azt…szeretném még megkérdezni, hogy…- rajta Norah találj ki valamit!- hogy most merre fogsz menni? Hiszen ha nomád-féle életmódot folytatsz, akkor gyanítom nincs hová menned. Gyere el az iskolánkba, ott legalább ágyon alhatsz, tisztálkodhatsz, és enni is kapsz.
Ekkor meghallottam a tesitanár terepjárójának hangját. Valószínűleg Theo is, mert gyorsan mondott egy sziát, és elfutott.
- Várj!!- kiabáltam utána, de nem fordult vissza.
Egy perc se telt bele, és megjelent a tanárom.
- Mi történt Norah? Miért csipogtál? – kérdezte aggódva.
- Semmi baj nincs, csak összefutottam egy fiúval, aki nem vámpír volt, de tudott a létezésünkről. És…- folytattam volna tovább a beszámolót, de oktatóm közbevágott.
- Egy fiú? Mit keresett itt ilyenkor?- tudakolta döbbenten.
- Épp azt akartam mondani. Azt mondta, hogy nomád életmódot folytat, és hogy vándorol.
- Ez különös. – mondta elgondolkozva.- És hol van most ez a fiú?
- Én próbáltam feltartani, de amint meghallotta a terepjáró hangját, elrohant be a fák közé. Kicsi az esélye hogy újra megtaláljuk.
- Ez különös.- ismételte meg saját magát.
- Az.- helyeseltem.
- Szerintem neked elég volt ennyi a vadászatból nem?
- De. Majd jövök még egyszer.- mondtam, majd mindketten beültünk a saját autónkba. A terepjáró ment elöl, én pedig követtem. Nem mentem olyan gyorsan, szememmel folyton a környéket pásztáztam, és Theo-t kerestem. Be kell vallanom, nagyon szimpatikus volt a srác.
Mikor visszaértünk a találkozóhelyre, Ms Winbow-nak is el kellett mesélnem a történteket. Ez után visszamentünk az iskolába, és én rögtön felmentem a szobánkba. El kezdtem olvasni egy könyvet, majd talán fél óra után Debby bejött a szobába, és én kénytelen voltam becsukni a könyvet. Pedig izgi rész volt most. De az én drága Deborah barátnőm addig nem hagyna békén, amíg el nem mesélek mindent neki.
- Na mi történt? Mesélj!- kérdezte Debby izgatottan.
- Hát vámpírral nem találkoztam, de egy fiúval igen.
- Az erdő közepén?- kérdezte döbbenten.
- Aha.- vontam meg a vállam.- Theo-nak hívják, és azt mondta, hogy vándorló életmódot folytat.
- Hűha ez tök jó!- mondta lelkesen. – Hogy néz ki? Helyes?
-Magas, barna hajú és szemű. És most ez furán fog hangzani, de én mintha ismerném valahonnan.
- Ez komoly? Ez tisztára olyan, mint a filmekben. Azt hiszem Deja Vu-nek hívják.
- Hát olyasmi volt, igen. De mindegy, úgyse tudok meg többet róla, mert elfutott, mielőtt Mr Danielson odaért volna hozzám.
- A rejtélyes idegen srác eltűnt. Tiszta krimi komolyam mondom.
- Jaj Deb te mindenből olyan nagy dolgot csinálsz!
- Szerintem nem. Szerintem izgalmas ez az egész.
Ekkor megkordult a hasam. Debby kinevetett, de hallottam, hogy az övé is korog.
- Na gyere menjünk együnk valamit!- mondtam és karon fogva elkezdtünk sétálni az ebédlő felé. Út közben találkoztunk a másik két lánnyal, akik velünk voltak vadászaton. Sophie talált egy vámpírt, és azt mondta, hogy egyszerű volt elkapni, és az egészet sokkal nehezebbnek gondolta.
Miután vacsoráztunk, újra felmentünk a szobába, elmentünk zuhanyozni egymás után, majd mivel ez egy hosszú nap volt, hamar elaludtunk.
Álmomban szerepelt Debby, Theo, és egy másik fiú, akit még soha nem láttam. Arra, hogy mi történt, nem emlékszem, de azt tudom, hogy furcsa volt.
Vámpírtöri óra közepén bejött Ms Winbow.
- Gyerekek, örömmel mutatom be új osztálytársatokat, Theo Brightmore-t. – mondta igazgatónőnk, majd a fiú belépett az ajtón.
Halkan odasúgtam Debbynek.
- Ő az!
Újabb díj!
Sziasztok! Hát újból kaptam egy díjat, és most is meglepődtem. És a díj:
Szabályok:
1) Megköszönöm akitől kaptam, és belinkelem
2) Elküldöm azoknak, akik szerintem megérdemlik { max 10 embernek }
3) Értesítem őket az ajándékról
4) Leírom miért szeretek másoknak írni
5) Pár mondatban bemutatkozom a nagyvilágnak
1.) Köszönöm Nincsiínek a díjat!! http://misztikusvilaghatalmaban.blogspot.com/
2.) 10 embernek megint nem tudom elküldeni, mert a legtöbbjük megkapta már a díjat.
Luca: http://szeretetereje.blogspot.com
Lana: http://valosagvagycsakalom.blogspot.com
Vivienna: http://twilightfans-vivy.blogspot.com/
3.) befejeztem és szólok nekik.
4.) Azért szeretek másoknak írni, mert legalább nem unatkozok unalmas napokon, és szárnyalhat a képzeletem, és egyes vágyaimat is bele tudom fűzni. Másrészt pedig jó érzés tudni, hogy valakik szeretik az írásaimat. Remélem ebben a történetemben sem fogtok csalódni. :)
5.) Hát mit is mondjak magamról... Nagyon szeretem a barátaimat, nélkülük és a zene nélkül nem élet az élet. Abszolút társasági ember vagyok. Gyakran megesik velem, hogy előbb beszélek, mielőtt gondolkodnék, és ezért sokszor kicsit bunkónak tűnhetek. Az előző díjnál a tesztben leírtam még magamról dolgokat, és moist más nem jut eszembe.
Még egyszer köszönöm a díjat!
Szabályok:
1) Megköszönöm akitől kaptam, és belinkelem
2) Elküldöm azoknak, akik szerintem megérdemlik { max 10 embernek }
3) Értesítem őket az ajándékról
4) Leírom miért szeretek másoknak írni
5) Pár mondatban bemutatkozom a nagyvilágnak
1.) Köszönöm Nincsiínek a díjat!! http://misztikusvilaghatalmaban.blogspot.com/
2.) 10 embernek megint nem tudom elküldeni, mert a legtöbbjük megkapta már a díjat.
Luca: http://szeretetereje.blogspot.com
Lana: http://valosagvagycsakalom.blogspot.com
Vivienna: http://twilightfans-vivy.blogspot.com/
3.) befejeztem és szólok nekik.
4.) Azért szeretek másoknak írni, mert legalább nem unatkozok unalmas napokon, és szárnyalhat a képzeletem, és egyes vágyaimat is bele tudom fűzni. Másrészt pedig jó érzés tudni, hogy valakik szeretik az írásaimat. Remélem ebben a történetemben sem fogtok csalódni. :)
5.) Hát mit is mondjak magamról... Nagyon szeretem a barátaimat, nélkülük és a zene nélkül nem élet az élet. Abszolút társasági ember vagyok. Gyakran megesik velem, hogy előbb beszélek, mielőtt gondolkodnék, és ezért sokszor kicsit bunkónak tűnhetek. Az előző díjnál a tesztben leírtam még magamról dolgokat, és moist más nem jut eszembe.
Még egyszer köszönöm a díjat!
2010. március 23., kedd
Díj!
Ez egy blogger díj. A szabályok a következők:
1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.
2)a logót kirakom a blogomba.
3)a szabályzatot kirakom a blogomba.
4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.
5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.
6)megnevezem, hogy kitől, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.
7)betartom a szabályokat.
Akiknek adnám:
Luca: http://szeretetereje.blogspot.com
Lana: http://valosagvagycsakalom.blogspot.com
Vicky11: http://beyondtheocean-vicky11.blogspot.com/
Vivienna: http://twilightfans-vivy.blogspot.com/
és tudnám még adni sok mindenki másnak (bár már csak 2 embernek adhatnám), de ők már mind megkapták ezt a díjat.
Név: P. Nikolett
Becenév: Niky, nicolle
Lakhely: Magyarország, Dunaújváros
Születési hely: Magyarország, Budapest (1994.09.23)
Magasság: kb 176 cm
Névnap: szeptember 10
Foglalkozás: Tanuló
Testvérek: 1 hugom van
Anyanyelv: magyar
Beszélt nyelvek: magyar,angol,és egy picit tudok németül
Gyűjtemények: poszter, képek, könyvek és most nem jut eszembe még
Kedvenc tantárgy:angol, földrajz
Cipőméret: 41
Iskola: Petőfi Sándor Általános Iskola, Dunaújváros, Rudas KSZSZK, Dunaújváros
Osztály:régen 8/a, most 9/bé
Kedvencek: könyvek,zene,barátok
Hobbi: olvasás,írás,röpladázás,zene, internet :P
Zsebpénz: heti 500 FT
Kívánság: legyen egy pasim és sikerüljön lefogynom...
Álom: mint az előbb a kívánságnál...
Szerencseszám: 10,23
Szeretnék találkozni:Taylor Lautnerrel, Kellan Lutz-cal, Melivel, akivel már régen nem találkoztam és még sorolhatnám holnapig.
A díjat Nincsiítől (http://twilightotherchoice.blogspot.com/) kaptam, amit nagyon köszönök. Meglepődtem, hogy már is kaptam díjat, hiszen még csak 3 fejezet van fent, de nagyon örülök a díjnak.Még egyszer köszönöm!!!
2010. március 20., szombat
3.Fejezet
Sziasztok! Bocsi hogy késett a fejezet, csak nem volt jó a gépem. De most már jó, és sikerült megírnom. Remélem tetszik. Várom a kommikat. Jó olvasást!
Beckyvel szótlanul követtük Ms Winbow-t.
- Lányok, üljetek le! –mondta kedvesen, mikor beértünk az irodájába. Mi engedelmesen szót fogadtunk.
- Nézze Ms Winbow, ha arról van szó, hogy egy kicsit elbambultam Mrs Robinson óráján, akkor nagyon sajnálom. Én…- kezdtem volna mentegetőzni, de MS Winbow közbevágott.
- Norah, nem tudom miről beszélsz, de most egy egészen fontos dologról van szó, bár kétségkívül kapcsolatos az iskolával.
Nem Mrs Robinson órájáról van szó? Akkor miért kellett idejönnünk?
Mintha csak olvasna a gondolataimban, Ms Winbow megszólalt.
- Mint azt nagyon jól tudjátok, minden 16 éves diáknak részt kell vennie egy vámpírvadászaton.
Vámpírvadászaton?? Jaj, én még nem állok készen.
- Jaj Norah ne csinálj úgy, mintha nem tudtál volna az iskola ezen szokásáról!- mondta Ms Winbow. Rápillantottam Deborah-ra, aki velem ellentétben izgatottnak látszott. Én megijedtem ettől az egész vadászat gondolattól.
- Természetesen tudtam, csak olyan hirtelen jött a hír. – szabadkoztam, de a hangom magasabb volt, mint mindig, amikor ideges vagyok. Elég rossz szokás, de nem tudok rajta változtatni.
- És mikor lesz a vadászat?- kérdezte Debby. Láthatóan lázba hozta ez a dolog.
- Nos lányok, az iskola vezetése holnaputánra, vagyis szombatra tűzte ki az időpontot. 2 másik évfolyamtársatokkal együtt fogtok részt venni ezen.
- Rendben Ms Winbow.- válaszolt mindkettőnk nevében Debby. – Most viszont, ha nincs más mondanivalója tanárnő, akkor mennünk kéne, hogy ne késsünk el matematika óráról.
- Nyugodtan menjetek, és ha lenne bármi kérdésetek, akkor az irodámban vagy a tanáriban megtaláltok. –mondta Ms Winbow.
- Rendben!- mondtuk egyszerre, és elindultunk kifelé az irodából. Már majdnem kiléptem, amikor Ms Winbow megszólalt.
- Oh Norah, mi is történt Mrs Robinson óráján?- kérdezte komoly hangon, de közben mosolygott.
- Semmi különös Ms Winbow, nem lényeges.- feleltem és éreztem, ahogy elpirulok.
- Akkor jó!- mondta kacsintva.
Még két óránk volt tanítás végéig, egy matek és egy tesi. Nem igazán tudtam koncentrálni egyiken se, matekon felszólított a tanár, de nem tudtam válaszolni a feltett kérdésre, és tesin röplabdázás közben sikeresen fejbetaláltak.
Órák után egyből felmentem a szobánkba. Pár perc után Debby is belépett a szobába.
- Hová tűntél? Kerestelek, de mivel nem láttalak az aulában, gondoltam, hogy feljöttél. – csicseregte vidáman.
- Gondolkodnom kellett. – feleltem.
- Ennyire kiborultál azon, hogy vámpírvadászatra kell mennünk? De hát számíthattál rá, hogy előbb utóbb sor kerül erre, hiszen Linda is volt ebben a helyzetben tavaly. – Linda az egyik szobatársunk. 1 évvel idősebb nálunk, így ő egy éve vett részt ezen.- Neki se lett semmi baja, még élvezte is.
- Igen tudom, de valamit el kell mondanom neked, amit még nem tudsz.
- Ajaj, ez nagyon komolynak tűnik. Mi a baj Norah?- kérdezte aggódva.
- Tudod, azért félek ettől a vadászattól, mert a szüleim egy vámpír üldözése közben haltak meg. – próbáltam visszatartani a sírást, de éreztem, hogy a könnyek szúrják a szememet. Csapdába csalták őket, és… - most már nem bírtam a könnyeimmel, előtörtek.
- Oh Norah, ezt miért nem mondtad el korábban?- kérdezte kedvesen, és átölelt.
- Mert… Mert nem akartam gyávának mutatkozni. Úgy gondoltam, hogy le tudom majd győzni a félelmemet, mikor majd erre kerül a sor, de tévedtem.
- Norah May, te igenis egy erős lány vagy. Nem vagy gyáva. Együtt majd elmegyünk szépen, és nem lesz semmi baj. Ígérem.- mondta, és játékosan megrázta a vállamat.
- Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani! – mondtam neki, és próbáltam most már befejezni a sírást.
- Nah most már tényleg hagyd abba a sírást! – mondta Debby tettetett idegességgel, és a következő pillanatban egy párna csattant a fejemhez.
- Deborah Grey, ez volt a legrosszabb, amit tehettél!! – mondtam nevetve, odaszaladtam hozzá, és elkezdtem csikizni.
- Jaj… Norah… Jaj… ne! Hagyd abba!... – ide oda forgolódott, próbált szabadulni, de én nem hagytam. - Pár perc után úgy éreztem, hogy megkapta a magáét. Ám ekkor fordult a kocka, és elkezdett engem csikizni. Ha lehet, én még jobban csiklandós vagyok, mint ő.
- Jól…van…te… győztél!- mondtam akadozva, mert a nevetéstől már alig kaptam levegőt.
- Ezt akartam hallani! – mondta diadalittasan. Beállt a szoba közepére, és elkezdte dúdolni az ausztrál himnuszt.
(http://www.youtube.com/watch?v=xAjReC2ArTE)
Hozzávágtam egy párnát. – Azért ennyire ne legyél büszke magadra. Kivételesen hagytalak nyerni.
-Persze, persze. Majd meglátjuk legközelebb.
Hála Debbynek, sikerült arra a két napra elfelejtenem a vámpírokat, míg el nem jött a szombat délután.
- Nyugi Norah, semmi baj nem lesz! - próbált nyugtatni barátnőm.
- Remélem is! – mondtam, és próbáltam magabiztos hanggal megszólalni. Félig-meddig sikerült is.
- Nos, készen álltok?- kérdezte Mr Danielson, aki az egyik kísérő felnőtt lesz.
- A feladatotok nagyon egyszerű. Négyen vagytok, és a négy fő égtáj felé fogtok menni az erdőben. Norah, te mész északra, Debby, te nyugatra mész, Judith, te mész keletre, Sophie a tied pedig dél. Ha találkoztok egy vámpírral, akkor tudjátok mi a dolgotok.
Mikor mindnyájan bólintottunk, elkezdett kiosztani valami kicsi szerkentyűt.
– Ezek csipogók. Ha bármi gond, vagy probléma adódna, nyomjátok meg ezt a kis piros gombot, és az rögtön jelez egy tanárnak, aki azonnal a segítségetekre siet. Minden világos?
Mikor ismét bólintottunk, összecsapta a tenyerét, és sok sikert kívánt nekünk. Mind a négyen beültünk egy kis autóba, ami gyors, ám szinte hangtalan, és könnyű vezetni. Majd elindultunk.
Nem haladtam gyorsan, mert koncentráltam a környezetemre, és próbáltam különös dolgokat felfedezni. Hirtelen valami elsuhant a kocsim előtt. Rátapostam a fékre, és kiszálltam.
Körbenéztem, de nem láttam semmit. Csak paranoiás vagyok. Ennyi az egész. Visszasétáltam a kocsihoz, és már majdnem beültem, amikor a hátam mögött megzizzent a bokor.
- Van ott valaki?- kérdeztem, és közben hátrafordultam. Eléggé be voltam ijedve.
Nem láttam semmit. Most viszont már biztos voltam benne, hogy nem képzelődtem. Az erdő sűrűje felé pillantottam. – Ha van ott valaki, azonnal jöjjön elő!
És ekkor a fák rejtekéből kilépett ő.
Beckyvel szótlanul követtük Ms Winbow-t.
- Lányok, üljetek le! –mondta kedvesen, mikor beértünk az irodájába. Mi engedelmesen szót fogadtunk.
- Nézze Ms Winbow, ha arról van szó, hogy egy kicsit elbambultam Mrs Robinson óráján, akkor nagyon sajnálom. Én…- kezdtem volna mentegetőzni, de MS Winbow közbevágott.
- Norah, nem tudom miről beszélsz, de most egy egészen fontos dologról van szó, bár kétségkívül kapcsolatos az iskolával.
Nem Mrs Robinson órájáról van szó? Akkor miért kellett idejönnünk?
Mintha csak olvasna a gondolataimban, Ms Winbow megszólalt.
- Mint azt nagyon jól tudjátok, minden 16 éves diáknak részt kell vennie egy vámpírvadászaton.
Vámpírvadászaton?? Jaj, én még nem állok készen.
- Jaj Norah ne csinálj úgy, mintha nem tudtál volna az iskola ezen szokásáról!- mondta Ms Winbow. Rápillantottam Deborah-ra, aki velem ellentétben izgatottnak látszott. Én megijedtem ettől az egész vadászat gondolattól.
- Természetesen tudtam, csak olyan hirtelen jött a hír. – szabadkoztam, de a hangom magasabb volt, mint mindig, amikor ideges vagyok. Elég rossz szokás, de nem tudok rajta változtatni.
- És mikor lesz a vadászat?- kérdezte Debby. Láthatóan lázba hozta ez a dolog.
- Nos lányok, az iskola vezetése holnaputánra, vagyis szombatra tűzte ki az időpontot. 2 másik évfolyamtársatokkal együtt fogtok részt venni ezen.
- Rendben Ms Winbow.- válaszolt mindkettőnk nevében Debby. – Most viszont, ha nincs más mondanivalója tanárnő, akkor mennünk kéne, hogy ne késsünk el matematika óráról.
- Nyugodtan menjetek, és ha lenne bármi kérdésetek, akkor az irodámban vagy a tanáriban megtaláltok. –mondta Ms Winbow.
- Rendben!- mondtuk egyszerre, és elindultunk kifelé az irodából. Már majdnem kiléptem, amikor Ms Winbow megszólalt.
- Oh Norah, mi is történt Mrs Robinson óráján?- kérdezte komoly hangon, de közben mosolygott.
- Semmi különös Ms Winbow, nem lényeges.- feleltem és éreztem, ahogy elpirulok.
- Akkor jó!- mondta kacsintva.
Még két óránk volt tanítás végéig, egy matek és egy tesi. Nem igazán tudtam koncentrálni egyiken se, matekon felszólított a tanár, de nem tudtam válaszolni a feltett kérdésre, és tesin röplabdázás közben sikeresen fejbetaláltak.
Órák után egyből felmentem a szobánkba. Pár perc után Debby is belépett a szobába.
- Hová tűntél? Kerestelek, de mivel nem láttalak az aulában, gondoltam, hogy feljöttél. – csicseregte vidáman.
- Gondolkodnom kellett. – feleltem.
- Ennyire kiborultál azon, hogy vámpírvadászatra kell mennünk? De hát számíthattál rá, hogy előbb utóbb sor kerül erre, hiszen Linda is volt ebben a helyzetben tavaly. – Linda az egyik szobatársunk. 1 évvel idősebb nálunk, így ő egy éve vett részt ezen.- Neki se lett semmi baja, még élvezte is.
- Igen tudom, de valamit el kell mondanom neked, amit még nem tudsz.
- Ajaj, ez nagyon komolynak tűnik. Mi a baj Norah?- kérdezte aggódva.
- Tudod, azért félek ettől a vadászattól, mert a szüleim egy vámpír üldözése közben haltak meg. – próbáltam visszatartani a sírást, de éreztem, hogy a könnyek szúrják a szememet. Csapdába csalták őket, és… - most már nem bírtam a könnyeimmel, előtörtek.
- Oh Norah, ezt miért nem mondtad el korábban?- kérdezte kedvesen, és átölelt.
- Mert… Mert nem akartam gyávának mutatkozni. Úgy gondoltam, hogy le tudom majd győzni a félelmemet, mikor majd erre kerül a sor, de tévedtem.
- Norah May, te igenis egy erős lány vagy. Nem vagy gyáva. Együtt majd elmegyünk szépen, és nem lesz semmi baj. Ígérem.- mondta, és játékosan megrázta a vállamat.
- Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani! – mondtam neki, és próbáltam most már befejezni a sírást.
- Nah most már tényleg hagyd abba a sírást! – mondta Debby tettetett idegességgel, és a következő pillanatban egy párna csattant a fejemhez.
- Deborah Grey, ez volt a legrosszabb, amit tehettél!! – mondtam nevetve, odaszaladtam hozzá, és elkezdtem csikizni.
- Jaj… Norah… Jaj… ne! Hagyd abba!... – ide oda forgolódott, próbált szabadulni, de én nem hagytam. - Pár perc után úgy éreztem, hogy megkapta a magáét. Ám ekkor fordult a kocka, és elkezdett engem csikizni. Ha lehet, én még jobban csiklandós vagyok, mint ő.
- Jól…van…te… győztél!- mondtam akadozva, mert a nevetéstől már alig kaptam levegőt.
- Ezt akartam hallani! – mondta diadalittasan. Beállt a szoba közepére, és elkezdte dúdolni az ausztrál himnuszt.
(http://www.youtube.com/watch?v=xAjReC2ArTE)
Hozzávágtam egy párnát. – Azért ennyire ne legyél büszke magadra. Kivételesen hagytalak nyerni.
-Persze, persze. Majd meglátjuk legközelebb.
Hála Debbynek, sikerült arra a két napra elfelejtenem a vámpírokat, míg el nem jött a szombat délután.
- Nyugi Norah, semmi baj nem lesz! - próbált nyugtatni barátnőm.
- Remélem is! – mondtam, és próbáltam magabiztos hanggal megszólalni. Félig-meddig sikerült is.
- Nos, készen álltok?- kérdezte Mr Danielson, aki az egyik kísérő felnőtt lesz.
- A feladatotok nagyon egyszerű. Négyen vagytok, és a négy fő égtáj felé fogtok menni az erdőben. Norah, te mész északra, Debby, te nyugatra mész, Judith, te mész keletre, Sophie a tied pedig dél. Ha találkoztok egy vámpírral, akkor tudjátok mi a dolgotok.
Mikor mindnyájan bólintottunk, elkezdett kiosztani valami kicsi szerkentyűt.
– Ezek csipogók. Ha bármi gond, vagy probléma adódna, nyomjátok meg ezt a kis piros gombot, és az rögtön jelez egy tanárnak, aki azonnal a segítségetekre siet. Minden világos?
Mikor ismét bólintottunk, összecsapta a tenyerét, és sok sikert kívánt nekünk. Mind a négyen beültünk egy kis autóba, ami gyors, ám szinte hangtalan, és könnyű vezetni. Majd elindultunk.
Nem haladtam gyorsan, mert koncentráltam a környezetemre, és próbáltam különös dolgokat felfedezni. Hirtelen valami elsuhant a kocsim előtt. Rátapostam a fékre, és kiszálltam.
Körbenéztem, de nem láttam semmit. Csak paranoiás vagyok. Ennyi az egész. Visszasétáltam a kocsihoz, és már majdnem beültem, amikor a hátam mögött megzizzent a bokor.
- Van ott valaki?- kérdeztem, és közben hátrafordultam. Eléggé be voltam ijedve.
Nem láttam semmit. Most viszont már biztos voltam benne, hogy nem képzelődtem. Az erdő sűrűje felé pillantottam. – Ha van ott valaki, azonnal jöjjön elő!
És ekkor a fák rejtekéből kilépett ő.
2010. március 13., szombat
2.Fejezet
Itt a 2.fejezet, ahogy ígértem. Köszönöm a sok kommit az 1.fejezethez, és remélem ehhez is legalább ennyit kapok majd. És köszönöm a 6 (velem együtt 7) rendszeres olvasót! Jó olvasást!
8 évvel később
8 éve annak, hogy Ms Winbow kihozott a melbourn-i árvaházból. Emlékszem, milyen boldog voltam, hogy végre valakinek én is kellek. Ms Winbow egy bentlakásos magániskola igazgatónője volt, és mivel ő vett magához, ezért automatikusan abba a suliba kezdtem járni. Barátokat is szereztem. A legjobb barátnőmmel, Deborah-val szinte elválaszthatatlanok vagyunk.
Lizzie-vel, akivel még az árvaházban voltunk barátnők, az első évben rendszeresen tartottuk a kapcsolatot, de aztán az évek folyamán a kapcsolat elhalványult. Lassan másfél éve, hogy nem hallottam róla.
Eleinte minden normális volt körülöttem, de a 13. születésnapomon minden megváltozott. Ugyanis megtudtam, hogy vámpírvadász vagyok. Sőt nem csak én, hanem mindenki, aki a Caroline Crystal Vámpírvadász-képző Iskolába járnak.
Caroline Crystal az első vámpírvadász volt a történelmünkben. Itt a suliban nem csak a szokásos tantárgyakat tanuljuk. Van történelem, két fajta is. A vámpírok történelme, és a vámpírvadászok történelme. Van egy olyan tantárgy, ahol megtanuljuk, hogy hogyan vadásszunk vámpírokra gyorsan és biztonságosan. Van egy héten egyszer matek óra és irodalom is, hogy rendesen be tudjunk majd illeszkedni az emberek közé és ne legyünk sík hülyék.
Most éppen azon az órán vagyok, ahol a vadászatot tanuljuk.
- Miss May!- hallottam meg Mrs Robinson hangját.- Ha abbahagyta az álmodozást, akkor mondja el nekünk, hogy hogyan kell elkapni egy vámpírt.
- Amikor már elég közel jutottunk a vámpírhoz, akkor el kell mondanunk, hogy „Gonosz vámpír tűnj a kőbe!” , és ekkor a hegyikristályunkba-amit mindig magunknál kell hordani- bezáródik.
Mivel láttam, hogy a tanár bólogat, folytattam.
- Ha elkaptuk a vámpírt, akkor a követ el kell juttatnunk a Vámpírvadászok Bíróságára, ahol biztonságba helyezik.
- És miért pont hegyikristály?
- Mert tudósok rájöttek, hogy ez az egyetlen kristály, amibe be tudunk zárni egy vámpírt. Amilyen szerencsénk van, a Vámpírvadászok Bíróságának épülete egy olyan helyre épült, ami alatt hegyikristály bányát találtak.
- Nagyszerű. Látom készült az órára. – láttam az arcán, hogy nem igazán örül annak, hogy tudtam felelni minden kérdésére. Legszívesebben beírta volna nekem az órai munka egyest.-De legközelebb kérem figyeljen az órámon, és az álmodozást hagyja a szünetekre.
- Rendben Mrs Robinson.-
Tovább folytatta a magyarázást arról, miszerint a gyorsaság nagyon fontos, és a tétovázás életveszélyes lehet. Azonban a figyelmem újra elkalandozott. Visszaemlékeztem arra az időpontra, mikor megtudtam, hogy vámpírvadász vagyok.
- Boldog Szülinapot drágám!- mondta Ruth néni és átnyújtott egy lapos ajándékot. Reméltem, hogy kapok mást is, nem csak ezt a pici izét.
- Bontsd csak ki Norah, ez csak az első ajándék azok közül, amiket kapni fogsz. – mintha olvasott volna a gondolataimban Gyorsan letéptem a csomagolást., és a legnagyobb meglepetésemre egy levél volt benne, rajta a nevemmel.
Tisztelt Miss May,
Gratulálunk, Ön felvételt nyert a Caroline Crystal Vámpírvadász-képző Iskolába. .Az alábbiakban tájékoztatjuk arról, hogy miért pont Önt választottuk.
Le volt írva minden, de mielőtt elolvastam volna, Ruth néni kivette a kezemből.
- Szerintem jobban megérted, hogy ha én magyarázom el.
Megszólalni se tudtam a ledöbbenéstől, így csak bólintottam.
- Vámpírvadász vagy, ahogyan én is, és mindenki, aki az iskolámba jár. Csak mi vagyunk képesek eltávolítani a vámpírokat. A vámpírokról tudnod kell, hogy nem olyanok, mint a filmekben. Az igaz, hogy vért isznak, és embereket ölnek, de ügyesen csinálják. Ravaszak, és mindig kitalálnak valamit, hogy hogyan járjanak túl az eszünkön. Mindenhol ott vannak, ezért nem szabad megbíznod senkiben addig, amíg nem tudod magadtól felismerni, hogy ki barát és ki ellenség.
- De…de miért pont én? – kérdeztem.
- Vámpírvadásznak születni kell. Elég, hogy ha egyik szülője az embernek vámpírvadász, és akkor már biztos, hogy a gyerekük is az lesz. Te viszont különleges vagy. Neked anyukád, Felicia és apukád Samuel is vámpírvadász volt. Ez nagyon ritka.
Kikerekedett szemmel néztem Ruth nénire.
- Minden szülő, mikor 13 éves lesz a gyermeke, elküldi az iskolánkba, és mi megtanítjuk mindenre, amire szüksége van.
- De hát nekem meghaltak a szüleim. Akkor hogy lehetséges, hogy itt vagyok?
- Az, hogy téged megtaláltunk, véletlen, de nagyon szerencsés eset volt. Éppen az árvaház közelében vadászott az egyik ismerősöm, és ő mesélte, hogy látott téged, hegyikristály nyaklánccal a nyakadban, és a következő pillanatban a vámpír eltűnt. Rögtön szaladt hozzám, és elmondta, mit látott. Én azonnal kocsiba ültem, és meg se álltam az árvaházig. Ott aztán örökbe fogadtalak, és elhoztalak ide.
- Értem. Illetve nem, de idővel majd sikerül megemésztenem. Remélem.
- Ha bármi kérdésed van, nyugodtan kérdezz.
- Most egyelőre nincs. De mindenképpen szólok majd, ha lesz. Köszönöm Ruth néni. – mondtam, és megöleltem.
– Most magadra hagylak. Sok mindenről gondolkodnod kell szerintem.
Már majdnem kiment a szobámból, mikor visszafordult.
- Majdnem elfelejtettem szólni, hogy mivel most már te is az iskola tanulója vagy, ezért örülnék, ha Ms Winbow-nak hívnál, nehogy valaki azt higgye, hogy kivételezek veled csak azért, mert én vagyok a nevelőanyád. – mondta, majd rám kacsintott.
- Rendben Ms Winbow. Majd észben tartom.- mondtam, majd kiment a szobából.
- Hahó Norah! Kelj már fel! Kicsengettek! – hallottam meg magam mellett Debby hangját.
- Mi? – emeltem fel a fejem. – Jaj most már értem. Kicsengettek. – összepakoltam a cuccaimat, felvettem a vállamra a táskámat, és kimentem a teremből Debbyvel az oldalamon.
Elindultunk a következő terem felé, amikor Ms Winbow állta az utunkat.
- Jó napot igazgatónő!- köszöntünk Debbyvel egyszerre.
- Jó napot. Gyertek velem az irodámba legyetek szívesek.- mondta, majd elindult.
Összenéztünk Debbyvel, és követtük őt.
8 évvel később
8 éve annak, hogy Ms Winbow kihozott a melbourn-i árvaházból. Emlékszem, milyen boldog voltam, hogy végre valakinek én is kellek. Ms Winbow egy bentlakásos magániskola igazgatónője volt, és mivel ő vett magához, ezért automatikusan abba a suliba kezdtem járni. Barátokat is szereztem. A legjobb barátnőmmel, Deborah-val szinte elválaszthatatlanok vagyunk.
Lizzie-vel, akivel még az árvaházban voltunk barátnők, az első évben rendszeresen tartottuk a kapcsolatot, de aztán az évek folyamán a kapcsolat elhalványult. Lassan másfél éve, hogy nem hallottam róla.
Eleinte minden normális volt körülöttem, de a 13. születésnapomon minden megváltozott. Ugyanis megtudtam, hogy vámpírvadász vagyok. Sőt nem csak én, hanem mindenki, aki a Caroline Crystal Vámpírvadász-képző Iskolába járnak.
Caroline Crystal az első vámpírvadász volt a történelmünkben. Itt a suliban nem csak a szokásos tantárgyakat tanuljuk. Van történelem, két fajta is. A vámpírok történelme, és a vámpírvadászok történelme. Van egy olyan tantárgy, ahol megtanuljuk, hogy hogyan vadásszunk vámpírokra gyorsan és biztonságosan. Van egy héten egyszer matek óra és irodalom is, hogy rendesen be tudjunk majd illeszkedni az emberek közé és ne legyünk sík hülyék.
Most éppen azon az órán vagyok, ahol a vadászatot tanuljuk.
- Miss May!- hallottam meg Mrs Robinson hangját.- Ha abbahagyta az álmodozást, akkor mondja el nekünk, hogy hogyan kell elkapni egy vámpírt.
- Amikor már elég közel jutottunk a vámpírhoz, akkor el kell mondanunk, hogy „Gonosz vámpír tűnj a kőbe!” , és ekkor a hegyikristályunkba-amit mindig magunknál kell hordani- bezáródik.
Mivel láttam, hogy a tanár bólogat, folytattam.
- Ha elkaptuk a vámpírt, akkor a követ el kell juttatnunk a Vámpírvadászok Bíróságára, ahol biztonságba helyezik.
- És miért pont hegyikristály?
- Mert tudósok rájöttek, hogy ez az egyetlen kristály, amibe be tudunk zárni egy vámpírt. Amilyen szerencsénk van, a Vámpírvadászok Bíróságának épülete egy olyan helyre épült, ami alatt hegyikristály bányát találtak.
- Nagyszerű. Látom készült az órára. – láttam az arcán, hogy nem igazán örül annak, hogy tudtam felelni minden kérdésére. Legszívesebben beírta volna nekem az órai munka egyest.-De legközelebb kérem figyeljen az órámon, és az álmodozást hagyja a szünetekre.
- Rendben Mrs Robinson.-
Tovább folytatta a magyarázást arról, miszerint a gyorsaság nagyon fontos, és a tétovázás életveszélyes lehet. Azonban a figyelmem újra elkalandozott. Visszaemlékeztem arra az időpontra, mikor megtudtam, hogy vámpírvadász vagyok.
- Boldog Szülinapot drágám!- mondta Ruth néni és átnyújtott egy lapos ajándékot. Reméltem, hogy kapok mást is, nem csak ezt a pici izét.
- Bontsd csak ki Norah, ez csak az első ajándék azok közül, amiket kapni fogsz. – mintha olvasott volna a gondolataimban Gyorsan letéptem a csomagolást., és a legnagyobb meglepetésemre egy levél volt benne, rajta a nevemmel.
Tisztelt Miss May,
Gratulálunk, Ön felvételt nyert a Caroline Crystal Vámpírvadász-képző Iskolába. .Az alábbiakban tájékoztatjuk arról, hogy miért pont Önt választottuk.
Le volt írva minden, de mielőtt elolvastam volna, Ruth néni kivette a kezemből.
- Szerintem jobban megérted, hogy ha én magyarázom el.
Megszólalni se tudtam a ledöbbenéstől, így csak bólintottam.
- Vámpírvadász vagy, ahogyan én is, és mindenki, aki az iskolámba jár. Csak mi vagyunk képesek eltávolítani a vámpírokat. A vámpírokról tudnod kell, hogy nem olyanok, mint a filmekben. Az igaz, hogy vért isznak, és embereket ölnek, de ügyesen csinálják. Ravaszak, és mindig kitalálnak valamit, hogy hogyan járjanak túl az eszünkön. Mindenhol ott vannak, ezért nem szabad megbíznod senkiben addig, amíg nem tudod magadtól felismerni, hogy ki barát és ki ellenség.
- De…de miért pont én? – kérdeztem.
- Vámpírvadásznak születni kell. Elég, hogy ha egyik szülője az embernek vámpírvadász, és akkor már biztos, hogy a gyerekük is az lesz. Te viszont különleges vagy. Neked anyukád, Felicia és apukád Samuel is vámpírvadász volt. Ez nagyon ritka.
Kikerekedett szemmel néztem Ruth nénire.
- Minden szülő, mikor 13 éves lesz a gyermeke, elküldi az iskolánkba, és mi megtanítjuk mindenre, amire szüksége van.
- De hát nekem meghaltak a szüleim. Akkor hogy lehetséges, hogy itt vagyok?
- Az, hogy téged megtaláltunk, véletlen, de nagyon szerencsés eset volt. Éppen az árvaház közelében vadászott az egyik ismerősöm, és ő mesélte, hogy látott téged, hegyikristály nyaklánccal a nyakadban, és a következő pillanatban a vámpír eltűnt. Rögtön szaladt hozzám, és elmondta, mit látott. Én azonnal kocsiba ültem, és meg se álltam az árvaházig. Ott aztán örökbe fogadtalak, és elhoztalak ide.
- Értem. Illetve nem, de idővel majd sikerül megemésztenem. Remélem.
- Ha bármi kérdésed van, nyugodtan kérdezz.
- Most egyelőre nincs. De mindenképpen szólok majd, ha lesz. Köszönöm Ruth néni. – mondtam, és megöleltem.
– Most magadra hagylak. Sok mindenről gondolkodnod kell szerintem.
Már majdnem kiment a szobámból, mikor visszafordult.
- Majdnem elfelejtettem szólni, hogy mivel most már te is az iskola tanulója vagy, ezért örülnék, ha Ms Winbow-nak hívnál, nehogy valaki azt higgye, hogy kivételezek veled csak azért, mert én vagyok a nevelőanyád. – mondta, majd rám kacsintott.
- Rendben Ms Winbow. Majd észben tartom.- mondtam, majd kiment a szobából.
- Hahó Norah! Kelj már fel! Kicsengettek! – hallottam meg magam mellett Debby hangját.
- Mi? – emeltem fel a fejem. – Jaj most már értem. Kicsengettek. – összepakoltam a cuccaimat, felvettem a vállamra a táskámat, és kimentem a teremből Debbyvel az oldalamon.
Elindultunk a következő terem felé, amikor Ms Winbow állta az utunkat.
- Jó napot igazgatónő!- köszöntünk Debbyvel egyszerre.
- Jó napot. Gyertek velem az irodámba legyetek szívesek.- mondta, majd elindult.
Összenéztünk Debbyvel, és követtük őt.
2010. március 10., szerda
1.fejezet
Hát, ez lenne az első feji, remélem tetszik majd nektek! Ha elolvastátok, kérnék kommikat, és véleményeket. Chatbe is írhattok, ha nektek úgy kényelmesebb. EZ amolyan bevezetőféle, de ez szerintem kell az előzmények megismerése miatt. Jó olvasást!
Norah May-nek hívnak. 8 éves vagyok. 4 éve a melbourn-i árvaházban élek Ausztráliában. 4 éves koromban a szüleim meghaltak. Nem tudom hogyan, alig emlékszem rájuk. Egyetlen emlékem ami megmaradt tőlük, az egy nyaklánc. Azt mondták, hogy egy nap még szükségem lesz rá. Nem értettem, hogy akkor mire gondoltak. És sajnos ezt már valószínűleg nem fogom megtudni. De mindezektől függetlenül mindig a nyakamban van. Még éjszaka is.
Egyébként jól érzem magam itt. A nevelőnők nagyon kedvesek, és az ételek is többnyire jók. Van pár barátom is. Az elmúlt pár évben sokakat örökbe fogadtak, de én mindig itt maradtam. Pedig azt mondják, hogy szép kislány vagyok, okos, kedves. De akkor miért nem akar engem senki?
Amúgy most kint vagyok a kertben. Lizzie-vel, az egyik barátnőmmel ülünk a hintán. Barchobázunk.
- Tárgy? – kérdeztem tőle.
- Nem. –mondta mosolyogva.
- Személy?
- Igen.
- Itt van az árvaházban?- ha igen, akkor tudom. Ha nem, akkor még tippelnem kell.
- Igen.- mondta, most már nevetve.
- Mrs. Holloway?
- Igen!!- mondta, és most már hangosan kacagott. Vele nevettem én is.
Mrs. Holloway a főnevelőnő. Semmi bajunk nem volt vele, csak a kedvenc mondása az volt, hogy „Stimm??”. Mi, gyerekek mindig nagyon jót nevettünk ezen.
- Lizzie, Norah, gyertek be, mert ebéd!- kiabált ki Mrs. Holloway.
- Rendben Mrs. Holloway! – kiabáltuk neki egyszerre, és jót nevettünk rajta.
- Verseny az ebédlőig? –kérdeztem.
- Egy…kettő…három…RAJT!- mondta, és elkezdett rohanni a bejárat felé.
Én sem voltam rest, futottam utána.
-Én nyertem!!- kiáltottuk egyszerre, mikor elértük az ajtót. Jót nevettünk ezen is.
- Lányok! – szólt ránk Mrs. Holloway. – Maradjatok csendben! Majdnem elkéstetek.
- Bocsánat.- mondtam. - Többet nem fordul elő.
- Legközelebb gyertek Kicsit előbb. Stimm?
Csak bólintottunk, és leültünk a helyünkre. A mai ebéd palacsinta volt. A kedvencem! Megettem 3 csokisat.
Még tartott az ebéd, mikor Mrs Holloway elhívta Lizzie-t az irodájába. Mikor visszatért, mosolygott.
- Mit akart tőled Mrs Holloway? – kérdeztem, de rossz előérzetem volt.
- Örökbefogadtak. Este jönnek értem. – újságolta lelkesen.
- Hát ez nagyszerű! –mondtam színlelt boldogsággal. De legbelül sírni tudtam volna. Még egy barátnőmet elveszítem.
Elment az étvágyam. Lizzie még lelkesen locsogott arról, hogy milyen szobát szeretne majd új családjánál, de én nem igazán figyeltem rá. Ebéd után mindenkinek kötelező volt pihennie, vagy legalábbis csöndben lennie. Én Lizzie-vel voltam egy szobában.
Forgolódtam, de sehogy sem tudtam elaludni. Bámultam a plafont, és éreztem, hogy egy könnycsepp lefolyik az arcomon. Majd még egy, és még egy. Végül csendesen zokogtam.
- Norah! Te sírsz? – kérdezte Lizzie suttogva a mellettem levő ágyról.
- Ne…nem! – mondtam hüppögve, és a fejemre húztam a takarót.
Egy pillanat múlva éreztem, hogy besüpped az ágy mellettem, és valaki lehúzza a takarómat.
- Mi a baj Nono? – kérdezte.
- Nem akarlak téged is elveszíteni. Dora, Stefanie, Monica, mind mind elmentek. És most te is. Itt fogok megöregedni, mert engem soha nem fognak örökbefogadni. – mondtam, és újra elkezdtem sírni.
- Akit szeretünk, az mindig a szívünkbe lesz. Bárhol is van. – mondta, és a szívemre tette a kezét.- Majd írok neked levelet, és ha tehetem, akkor telefonálok is.
- Lizzie, te vagy a legjobb barátnőm! Hiányozni fogsz! – mondtam, és átöleltem. Ő visszaölelt, és így ültünk jó pár percig. Ölelésünknek az vetett véget, hogy Mrs Holloway benyitott a szobába.
- Lizzie, Brown-ék itt vannak érted. – mondta, majd kiment a szobából.
Segítettem neki kivinni a cuccait. Brown-ék kedvesnek tűntek. Lizzie boldog lehet, hogy ők fogadták örökbe.
- Te lennél Lizzie?- kérdezte Mrs Brown, és odajött hozzánk.
- Igen.- válaszolt félénken Lizzie. – Ő pedig a legjobb barátnőm Norah.
- Szia Norah! – fordult felém.- Megnyugodhatsz, Lizzie-nek nagyon jó helye lesz nálunk. Ha szeretnéd, akkor pár naponta felhív majd telefonon.
Éreztem, hogy a könnyeim megint feltörni készülnek, de erős maradtam.
- Köszönöm Mrs Brown. –mondtam neki.
Ekkor odajött Mr Brown is. – Indulhatunk?
- Igen.- mondta Lizzie, és még utoljára árölelt. – Hiányozni fogsz!
- Te is nekem.
Kimentünk az épületből, és néztem, ahogy beülnek a kocsiba. Majd elindultak. Addig integettem utánuk, amíg az autó el nem tűnt a szemem elől.
- Gyere Norah! –mondta Mrs Holloway, és felém nyújtotta a kezét.
- Nem lenne baj, hogy ha kimennék a játszótérre egy kicsit?
- Nem, persze hogy nem. De vacsorára érj be!
- Rendben. És köszönöm.
- Nincs mit. Tudom, milyen nehéz most neked.- mondta, azzal bement az épületbe.
Én elindultam a hinták felé. Hintáztam, és közben gondolkodtam. Hirtelen valami zajt hallottam, a kerítés felől. Hátrafordultam, és egy furcsa férfit pillantottam meg.. Még sose láttam errefelé.
Váratlanul elkezdtem érezni, hogy bizsereg a nyakláncom. Lenéztem, és mire visszanéztem, hogy megnézzem jobban az idegent, addigra eltűnt.
Aztán úgy éreztem, hogy valaki figyel, de nem láttam senkit. Jobbnak láttam bemenni.
…
Már két napja annak, hogy Lizzie-t elvitték. Tegnap telefonált, és elmondta, hogy van egy saját szobája, és kapott egy cicát. Nagyon lelkes volt.
Éppen reggeliztünk, amikor Mrs Holloway szólt, hogy kövessem. Bementünk az irodájába, és láttam, hogy ott van egy nő.
- Norah, ez a nő itt Ruth Winbow. – mondta Mrs Holloway.- Sidney-ben egy magániskola igazgatónője. Szeretne örökbefogadni téged.
Annyira megörültem, hogy nem tudtam megszólalni.
- Szia Norah! Már sokat hallottam rólad!- mondta kedvesen. – Persze csupa jót!
Magam is meglepődtem a reakciómon, de odamentem hozzá és megöleltem.
- Úgy látom, jó helyed lesz! –mondta Mrs Holloway mosolyogva. – Norah, szerintem menj és pakolj össze. Ms Winbow minél előbb szeretne elindulni.
- Rendben!- mondtam lelkesen, és felszaladtam a szobámba. Nem volt sok cuccom, így viszonylag hamar végeztem. Lementem az előcsarnokba, és láttam, hogy Mrs Holloway Ms Winbow-val beszélget.
- Kész vagyok!- mondtam nekik.
- Nagyszerű drágám.- mondta Ms Winbow.
Elköszöntem, Mrs Holloway-től és a többi gyerektől, akik jöttek, hogy integessenek nekem.
Beültem a kocsiba, és kihajoltam az ablakból. – Hiányozni fogtok! – kiáltottam oda nekik.
A kocsi elindult, és én elindultam új otthonom felé.
Akkor még nem sejtettem, hogy milyen fura világba csöppentem.
Norah May-nek hívnak. 8 éves vagyok. 4 éve a melbourn-i árvaházban élek Ausztráliában. 4 éves koromban a szüleim meghaltak. Nem tudom hogyan, alig emlékszem rájuk. Egyetlen emlékem ami megmaradt tőlük, az egy nyaklánc. Azt mondták, hogy egy nap még szükségem lesz rá. Nem értettem, hogy akkor mire gondoltak. És sajnos ezt már valószínűleg nem fogom megtudni. De mindezektől függetlenül mindig a nyakamban van. Még éjszaka is.
Egyébként jól érzem magam itt. A nevelőnők nagyon kedvesek, és az ételek is többnyire jók. Van pár barátom is. Az elmúlt pár évben sokakat örökbe fogadtak, de én mindig itt maradtam. Pedig azt mondják, hogy szép kislány vagyok, okos, kedves. De akkor miért nem akar engem senki?
Amúgy most kint vagyok a kertben. Lizzie-vel, az egyik barátnőmmel ülünk a hintán. Barchobázunk.
- Tárgy? – kérdeztem tőle.
- Nem. –mondta mosolyogva.
- Személy?
- Igen.
- Itt van az árvaházban?- ha igen, akkor tudom. Ha nem, akkor még tippelnem kell.
- Igen.- mondta, most már nevetve.
- Mrs. Holloway?
- Igen!!- mondta, és most már hangosan kacagott. Vele nevettem én is.
Mrs. Holloway a főnevelőnő. Semmi bajunk nem volt vele, csak a kedvenc mondása az volt, hogy „Stimm??”. Mi, gyerekek mindig nagyon jót nevettünk ezen.
- Lizzie, Norah, gyertek be, mert ebéd!- kiabált ki Mrs. Holloway.
- Rendben Mrs. Holloway! – kiabáltuk neki egyszerre, és jót nevettünk rajta.
- Verseny az ebédlőig? –kérdeztem.
- Egy…kettő…három…RAJT!- mondta, és elkezdett rohanni a bejárat felé.
Én sem voltam rest, futottam utána.
-Én nyertem!!- kiáltottuk egyszerre, mikor elértük az ajtót. Jót nevettünk ezen is.
- Lányok! – szólt ránk Mrs. Holloway. – Maradjatok csendben! Majdnem elkéstetek.
- Bocsánat.- mondtam. - Többet nem fordul elő.
- Legközelebb gyertek Kicsit előbb. Stimm?
Csak bólintottunk, és leültünk a helyünkre. A mai ebéd palacsinta volt. A kedvencem! Megettem 3 csokisat.
Még tartott az ebéd, mikor Mrs Holloway elhívta Lizzie-t az irodájába. Mikor visszatért, mosolygott.
- Mit akart tőled Mrs Holloway? – kérdeztem, de rossz előérzetem volt.
- Örökbefogadtak. Este jönnek értem. – újságolta lelkesen.
- Hát ez nagyszerű! –mondtam színlelt boldogsággal. De legbelül sírni tudtam volna. Még egy barátnőmet elveszítem.
Elment az étvágyam. Lizzie még lelkesen locsogott arról, hogy milyen szobát szeretne majd új családjánál, de én nem igazán figyeltem rá. Ebéd után mindenkinek kötelező volt pihennie, vagy legalábbis csöndben lennie. Én Lizzie-vel voltam egy szobában.
Forgolódtam, de sehogy sem tudtam elaludni. Bámultam a plafont, és éreztem, hogy egy könnycsepp lefolyik az arcomon. Majd még egy, és még egy. Végül csendesen zokogtam.
- Norah! Te sírsz? – kérdezte Lizzie suttogva a mellettem levő ágyról.
- Ne…nem! – mondtam hüppögve, és a fejemre húztam a takarót.
Egy pillanat múlva éreztem, hogy besüpped az ágy mellettem, és valaki lehúzza a takarómat.
- Mi a baj Nono? – kérdezte.
- Nem akarlak téged is elveszíteni. Dora, Stefanie, Monica, mind mind elmentek. És most te is. Itt fogok megöregedni, mert engem soha nem fognak örökbefogadni. – mondtam, és újra elkezdtem sírni.
- Akit szeretünk, az mindig a szívünkbe lesz. Bárhol is van. – mondta, és a szívemre tette a kezét.- Majd írok neked levelet, és ha tehetem, akkor telefonálok is.
- Lizzie, te vagy a legjobb barátnőm! Hiányozni fogsz! – mondtam, és átöleltem. Ő visszaölelt, és így ültünk jó pár percig. Ölelésünknek az vetett véget, hogy Mrs Holloway benyitott a szobába.
- Lizzie, Brown-ék itt vannak érted. – mondta, majd kiment a szobából.
Segítettem neki kivinni a cuccait. Brown-ék kedvesnek tűntek. Lizzie boldog lehet, hogy ők fogadták örökbe.
- Te lennél Lizzie?- kérdezte Mrs Brown, és odajött hozzánk.
- Igen.- válaszolt félénken Lizzie. – Ő pedig a legjobb barátnőm Norah.
- Szia Norah! – fordult felém.- Megnyugodhatsz, Lizzie-nek nagyon jó helye lesz nálunk. Ha szeretnéd, akkor pár naponta felhív majd telefonon.
Éreztem, hogy a könnyeim megint feltörni készülnek, de erős maradtam.
- Köszönöm Mrs Brown. –mondtam neki.
Ekkor odajött Mr Brown is. – Indulhatunk?
- Igen.- mondta Lizzie, és még utoljára árölelt. – Hiányozni fogsz!
- Te is nekem.
Kimentünk az épületből, és néztem, ahogy beülnek a kocsiba. Majd elindultak. Addig integettem utánuk, amíg az autó el nem tűnt a szemem elől.
- Gyere Norah! –mondta Mrs Holloway, és felém nyújtotta a kezét.
- Nem lenne baj, hogy ha kimennék a játszótérre egy kicsit?
- Nem, persze hogy nem. De vacsorára érj be!
- Rendben. És köszönöm.
- Nincs mit. Tudom, milyen nehéz most neked.- mondta, azzal bement az épületbe.
Én elindultam a hinták felé. Hintáztam, és közben gondolkodtam. Hirtelen valami zajt hallottam, a kerítés felől. Hátrafordultam, és egy furcsa férfit pillantottam meg.. Még sose láttam errefelé.
Váratlanul elkezdtem érezni, hogy bizsereg a nyakláncom. Lenéztem, és mire visszanéztem, hogy megnézzem jobban az idegent, addigra eltűnt.
Aztán úgy éreztem, hogy valaki figyel, de nem láttam senkit. Jobbnak láttam bemenni.
…
Már két napja annak, hogy Lizzie-t elvitték. Tegnap telefonált, és elmondta, hogy van egy saját szobája, és kapott egy cicát. Nagyon lelkes volt.
Éppen reggeliztünk, amikor Mrs Holloway szólt, hogy kövessem. Bementünk az irodájába, és láttam, hogy ott van egy nő.
- Norah, ez a nő itt Ruth Winbow. – mondta Mrs Holloway.- Sidney-ben egy magániskola igazgatónője. Szeretne örökbefogadni téged.
Annyira megörültem, hogy nem tudtam megszólalni.
- Szia Norah! Már sokat hallottam rólad!- mondta kedvesen. – Persze csupa jót!
Magam is meglepődtem a reakciómon, de odamentem hozzá és megöleltem.
- Úgy látom, jó helyed lesz! –mondta Mrs Holloway mosolyogva. – Norah, szerintem menj és pakolj össze. Ms Winbow minél előbb szeretne elindulni.
- Rendben!- mondtam lelkesen, és felszaladtam a szobámba. Nem volt sok cuccom, így viszonylag hamar végeztem. Lementem az előcsarnokba, és láttam, hogy Mrs Holloway Ms Winbow-val beszélget.
- Kész vagyok!- mondtam nekik.
- Nagyszerű drágám.- mondta Ms Winbow.
Elköszöntem, Mrs Holloway-től és a többi gyerektől, akik jöttek, hogy integessenek nekem.
Beültem a kocsiba, és kihajoltam az ablakból. – Hiányozni fogtok! – kiáltottam oda nekik.
A kocsi elindult, és én elindultam új otthonom felé.
Akkor még nem sejtettem, hogy milyen fura világba csöppentem.
2010. március 8., hétfő
Bevezető
Norah May vámpírvadász. Egy vadászat alkalmával azonban megszegi a vámpírvadászok egyik törvényét. Norah-nak döntenie kell. Az eszére hallgasson, vagy a szívére? Ez bizony nehéz döntés, és Norah-nak nincs sok ideje…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
