6.Fejezet

Sziasztok! Itt a 6.Fejezet. Bocsi a késésért. Ez a feji hosszabb, mint az előző. Remélem tetszeni fog. Várom a kommenteket, hogy tudjam, mennyire jó vagy rossz, amit írok. Jó olvasást!

-Akkor mi most… mi most testvérek lennénk?- kérdeztem, de szinte biztos voltam benne, hogy nincs igazam.

- Én is ezen gondolkodtam. – válasza nem nyugtatott meg.

- De hát ez butaság!- mondtam kicsit hisztérikusan.- Hogy lehetnénk testvérek? A… a nevünk se egyezik. Te Brightmore vagy, és pedig May.

- May? Nem is mondtad!- lepődött meg.

- Mi van azzal, hogy May vagyok? – kérdeztem értetlenkedő arccal.

- Hát csak annyi, hogy a régi nevem nekem is May volt. Az örökbefogadó családom volt Brightmore, és ragaszkodtak ahhoz, hogy felvegyem a nevüket. Szóval tényleg testvérek vagyunk.

- Ez hihetetlen. Abból a szempontból is, hogy nem emlékszem rád.

- Még kicsi voltál. Alig négy éves. –mondta Theo. – Sokat álmodoztam arról, hogy egyszer újra találkozom a hugommal, de egyáltalán nem ilyen találkozásra számítottam.

- Én… én ezt még mindig alig hiszem el!- mondtam. Mindig is vágytam egy testvérre. Igaz, itt van Debby, akit szinte úgy szeretek, mint a testvéremet, de egy igazi testvér más. Ő vér szerint is a tesóm. Valahol mélyen éreztem, hogy valami hiányzik az életemből. Vagy éppen valaki. Most, hogy megtaláltam, az egész szívemet boldogság járta át.

- Annyira örülök neked!- mondta, majd magához húzott, és szorosan megölelt. – Hiányoztál!

Visszaöleltem, és utána nem tudom mennyi ideg ülhettünk összeölelkezve a padon. Egyszer csak megszólalt a vacsorát jelző csengő. Theo elhúzódott, és egy puszit cuppantott a homlokomra.

- Olyan gyorsan elment az idő nem? – kérdeztem visszafele a suliba.

- Nagyon gyorsan. – mondta újdonsült bátyám, és boldognak tűnt. Folyton mosolygott.- Vacsora után mindent el kell mesélned az eddigi életedről. 12 év hosszú idő.

- Sajnos akkor nem jó. Megígértem Debnek, hogy együtt tanulunk. De holnap ígérem suli után mindent elmondok, ami érdekel. De neked is mesélned kell majd.

- Tudom. – mondta még mindig mosolyogva.

Már majdnem ott voltunk az ebédlőnél, mikor megtorpantam.

- Mi a baj? – kérdezte Theo.

- Azon gondolkodtam, hogy elmondjuk a többieknek, amire rájöttünk a délután folyamán?

- Hát persze. Miért ne? Cikinek találsz?- kérdezte, és eljátszotta a sértődöttet.

- Dehogyis! Egész életemben arra vágytam, hogy legyen egy nagy és erős bátyám, aki megvéd.- mentegetőztem és egy puszit nyomtam az arcára.

- Akkor jó. De készülj fel, hogy elég lázadó típus vagyok. Nem igazán szeretem, ha irányítanak. És bárkitől bármikor megvédelek hugica. – tetszett ez a megszólítás. Hogy elfogadott hugának.

Beléptünk az étkezőbe, és beálltunk az ételre várók sorába. Szememmel a tömeget pásztáztam, és Debbyt kerestem. Meg is pillantottam a sor közepe felé. Sejtelmesen mosolygott, és kacsintott. Először nem értettem miért, de aztán rájöttem. Azt hiszi, hogy Theo és én járunk. Vacsora közben ki kell hogy ábrándítsam. 10 perc múlva már az asztalunk felé sétáltunk. Tálcánkon finom illatú spagetti gőzölgött.

- Na miújság fiatalok?- kérdezte barátnőm, mikor leültünk az asztalhoz.

- Hát van egy fontos bejelentenivalónk.- mondtam, de még mielőtt elmondtam volna amit akartam, Deborah felpörgött.

- Jaj annyira tudtam, hogy össze fogtok jönni! Éreztem, hogy forrt köztetek a levegő, mikor egymás közelében voltatok! Nagyon örülök nektek!- ritkán láttam ennyire hiperaktívnak.

-Debby ki kell hogy ábrándítsalak, Theoval nem járunk. Tudtommal a mi helyzetünkben ezt a törvény büntetné.

Debby érdekesen nézett rám. Nem tudta eldönteni, hogy miről is beszélek.

- Őőőő arról van szó, hogy Theo már 19 éves, te viszont még kiskorú vagy?

Theo és én is felnevettünk.

- Jaj te butus! Dehogy! Azt akartam mondani, hogy Theo és én testvérek vagyunk.

Barátnőmnek a meglepődöttségtől leesett az álla. Szinte hallottam, ahogy koppant.

- Csukd be a szád, mert a végén berepül rajta valami.- figyelmeztette játékosan Debbyt Theo.

- Ez most komoly, vagy csak szívattatok? Mert ha tréfa volt, akkor örülhettek, mert elég durván meglepődtem.

- Nem vicc volt. A délután folyamán beszélgettünk, és rájöttünk az igazságra.- mondtam.

- Hűha! Ez durva. Azt hittem, hogy ilyen véletlenek csak a mesékben , filmekben, és könyvekben van.

- Hát igen. Először én is alig akarta elhinni. – nyugtattam meg.

Debby rámnézett, majd Theora, és ezt megismételte még párszor.

- Most, hogy így jobban megnézem, tényleg hasonlítotok egymásra.- mosolyodott el. – Elmesélitek hogy hogyan derült ki ez, hogy testvérek vagytok?
- Ezt inkább nem most kéne. Fent a szobában nyugodtabb körülmények között tudnánk beszélgetni.- mondtam legjobb barátnőmnek.

- Okés.- mondta vidáman.

A vacsora végeztével Theo elkísért minket a szobánkhoz.

- Nos akkor lányok, most hagylak titeket beszélgetni. Nekem még úgy is ki kell pakolnom, és a szobatársammal is jó lenne megismerkedni.

- Rendben. Jó éjszakát bátyus. – mondtam, és adtam neki egy puszit.

- Jó éjszakát hugi. És neked is, Deborah.- mondta, majd elindult a kollégium fiú része felé.

- Jóéjt!- szólt utána Debby.

Bementünk a szobába, és leültünk az ágyra.

- Most pedig mesélj!- mondta nekem Deb ellentmondást nem tűrő hangon, egy jó nagy adag kíváncsisággal a hangjában és az arckifejezésében.

Elmeséltem neki a délután történteket, szüleink balesetét, és a „megvilágosodást” . Mondanom se kell, a beígért tanulásból semmi nem lett, mert elbeszélgettük az időt. Le is feküdtünk utána aludni, mert elég fáradtak voltunk.

Reggel mosollyal az arcomon keltem. Felöltöztem, megmostam az arcom, megfésültem a hajam, és laza kontyba tűztem. Időközben Debby is felkelt, bepakoltunk a táskánkba, és elindultunk a fiú kolesz felé. Arra gondoltam, hogy megvárjuk Theo-t, és együtt megyünk az órára.

Mikor odaértünk a 23-as szobához, bekopogtunk. Pár pillanattal később Adam dugta ki a fejét az ajtón.

- Sziasztok! Miben segíthetek?- kérdezte kicsit álmos hangon, de kedvesen.

- Szia Adam. Theo-t keressük. Elkészült már?

- Ki az a Theo?... Ja a szobatársamra gondoltok. Ő szerintem nem aludt itt az éjszaka. Az ágya érintetlen. Csak futólag találkoztam vele a vacsora után. Azt mondta van még egy-két elintéznivalója.

- Ez furcsa. Azt mondta, ki akar pakolni. És erre eltűnik.- idéztem fel a tegnap estét.

- Na mindegy. Ha nem haragszotok, készülődnöm kell az órára.- mondta Adam.

- Persze hagyunk. – mondta Deb.

- Adam, ha találkoznál Theoval, mondd meg neki légyszi hogy kerestem.- mondtam, mielőtt becsukta volna az ajtót.

- Rendben! Sziasztok!

Útban a terem felé, beszélgettünk.

- Mi lehetett olyan fontos dolog, hogy nem aludt?- kérdezte Debby.

- Halvány lila gőzöm sincs.- feleltem.- Remélem nem titkol semmit előlem.

- Ugyan Norah ne legyél már paranoiás. Közbejött neki valami, és kész. Majd óra után megkérdezed tőle.

Beléptünk a terembe, és a szememmel azonnal elkezdtem keresni Theo-t. Nem volt ott.

Becsöngettek, de nem jött. Sőt, egész délelőtt nem is láttam. Mikor suli után beléptünk az ebédlőbe, már ott ült az asztalnál. Gyorsan elvettem a tál ételt, és leültem mellé a székre.

- Hol voltál?