Sziasztok! Tudom, hogy dupla fejezetet ígértem, és ez most még a szokásosnál is picit rövidebb, de tegnap kihúzták az egyik bölcsességfogamat, és elég szarul vagyok. Nem tudom, mikorra tudom hozni a kövi fejit, de majd igyekszem!
- Ő az!- súgtam oda Debbynek.
Debby meglepetten nézett rám, majd Theo-ra. Theo-nak már csak az első padban jutott hely, de mielőtt leült volna, rám kacsintott . Ránéztem Debbyre, de ő valószínűleg nem vette észre. Az óra maradék idején nem tudtam már figyelni. Percenként az órára pillantottam. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Egyrészt boldog voltam, mert így legalább Theo jó helyen van, és nem kint valahol az erdőben. Másrészt miért nem jött velem rögtön ide? Miért kellett még egy napot az erdőben töltenie, ha ma már itt van? Harmadrészt pedig miért ül be vámpírtörire? Az embereknek minek ilyet tanulni? Hacsak nem…? Nem! Az nem lehet. Nem volt nyaklánca sem. Majd mindenképp rákérdezek.
Mikor végre-valahára megszólalt az óra végét jelző csengő, gyorsan összepakoltam a cuccaimat, és kimentem e terem elé. Vártam Theo-t. Utánam jött Debby, és elindult a következő óránk terme felé, de amikor észrevette, hogy nem megyek utána, megtorpant.
- Nem jössz, Norah?
- Menj csak, majd megyek utánad. Nekem még beszédem van valakivel.- feleltem, pont akkor, amikor Theo kilépett a teremből.
Debby egyből értette mire gondolok, intett egyet, majd elment.
Theo elindult felém. Én nekitámaszkodtam a falnak, és vártam, hogy ideérjen hozzám.
- Mit keresel itt?- támadtam le talán egy kicsit agresszívabban, mint ahogy terveztem.
- Neked is szia! –mondta, mire én elvörösödtem. Tényleg udvariatlan voltam. – Miért lepődsz meg azon, hogy itt vagyok? Nem te hívtál meg a múltkor az erdőben?
- De igen. De mivel elfutottál, gondoltam a válaszod nem. És most meg beállítasz ide.
- Azért mentem el, mert gondolkodnom kellett. De most már itt vagyok. Te is örülsz neki nem? Legalább már nem az erdőben töltöm az éjszakát.
Az arcomból kifutott a vér. Ezt honnan tudhatja? Olvas a gondolataimban? Nem, ez hülyeség. Ilyen csak a filmekben van.
- És mit kerestél vámpírtörin? Oda csak azok járnak, akik vámpírvadászok. Közönséges embereknek nem kellene tudniuk a vámpíroknak.
- Nos, én nem vagyok közönséges ember, ahogy te fogalmaztad.- felelt Theo.
- Vámpírvadász vagy te is? Az meg hogy lehet? Hiszen nyaklánc sincs rajtad! – hitetlenkedtem.
- Ez egy hosszú történet. Suli után találkozzunk, és akkor mesélek magamról.
- Rendben. Találkozzunk a suli udvarán két órakor.
- Ott találkozunk. – mondta, ismét rám kacsintott, majd elindult a következő órájára.
Én is elindultam, de nem siettem. Theo-n gondolkodtam útban a terem felé. Ha nem tudnám, hogy nem igaz, azt hinném, hogy flörtölt velem. De ez képtelenség, hisz alig ismer. Vagy tévedek?
Éppen akkor csengettek be, amikor beléptem a terembe. Leültem Debby mellé, aki egyből elkezdett faggatni.
- Na mi volt? Mit mondott? Mesélj el mindent!- teljesen felpörgött.
- Nyugi van Deb. Kevés volt az idő, szóval suli után találkozunk.
- Úgy érted, hogy randiztok?
- Dehogyis!! – mondtam, és játékosan belebokszoltam a vállába. – Csak beszélgetünk.
- Persze persze, értem én! – mosolygott huncutul Deb.
Mivel bejött a tanár, és dupla órás dolgozatot íratott, ezért a beszélgetést Debbyvel felfüggesztettem.
Mikor kicsengettek, elindultam az udvar felé. Theo már ott állt és várt rám. Leültünk egy padra.
- Akkor most mesélj el mindent.- kértem.
- Hát ha mindent nem is mondok el, elmondok annyit, hogy megértsd. 19 éves vagyok. A szüleim meghaltak, mikor én én 7 éves voltam. Azaz 12 éve. Volt egy hugom is, de más árvaházba kerültünk, így elszakadtunk egymástól. Mikor örökbe fogadtak, akkor 13 éves koromban kijelentették, hogy vámpírvadász vagyok. Nem akartam hinni nekik, de akkor elkezdtek mesélni dolgokat, és én hittem nekik. Mikor meghaltak, akkor eladták a házunkat, amiben éltünk, és én erdőkben laktam azután. Néha találkoztam másokkal, de nem maradtam velük sokáig. És aztán tegnap összefutottam veled. Mikor mondtad, hogy van ez a suli, gondolkodnom kellett, de úgy döntöttem, hogy itt az ideje, hogy… tanuljak valamit.
- Ez szomorú történet. Az én szüleim is meghaltak, amikor 4 éves voltam. Vagyis… vagyis 12 éve…
Ekkor valami szöget ütött a fejembe. Láttam, hogy Theo is elgondolkodott. Felnéztem rá, és pár percig csak némán álltunk egymás előtt. Végül ő szólalt meg előbb.
- Ez lehetséges lenne? Van ilyen véletlen?- kérdezte hitetlenkedve.
- Akkor mi most… mi most testvérek lennénk?
2010. március 31., szerda
2010. március 26., péntek
Egy újabb díj
Kaptam még egy díjat. Ez már a harmadik.:) örülök, hogy ennyire tetszik a blogom.
Szabályok:
1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!
2.) Tedd ki a logót a blogodra!
3.) Írj magadról 7 dolgot!
4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról.
1.) Köszönöm szépen a díjat Lylynek és VampireBellának. http://twilight-forever-lyly.blogspot.com/
2.) megvan!
3.)
1. szeretem a zenét
2. nagyon szeretem a barátaimat
3. szeretem Twilight saga-t
4. Team Werewolves vagyok, de Team Emmett is :)
5. szeretek olvasni
6. az "álompasi" számomra Taylor Lautner (Jacob Black)
7. szeretnék találkozni pár régi osztálytársammal, mert már hiányoznak
4.)
nem tudom most kinek küldeni a díjat, mert már mindenkinek van mindenféle díja. Ha tetszik egy történet, oda általában írok kommenteket.
5.) -
1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!
2.) Tedd ki a logót a blogodra!
3.) Írj magadról 7 dolgot!
4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról.
1.) Köszönöm szépen a díjat Lylynek és VampireBellának. http://twilight-forever-lyly.blogspot.com/
2.) megvan!
3.)
1. szeretem a zenét
2. nagyon szeretem a barátaimat
3. szeretem Twilight saga-t
4. Team Werewolves vagyok, de Team Emmett is :)
5. szeretek olvasni
6. az "álompasi" számomra Taylor Lautner (Jacob Black)
7. szeretnék találkozni pár régi osztálytársammal, mert már hiányoznak
4.)
nem tudom most kinek küldeni a díjat, mert már mindenkinek van mindenféle díja. Ha tetszik egy történet, oda általában írok kommenteket.
5.) -
2010. március 24., szerda
4.Fejezet
Sziasztok! Itt a 4. fejezet, ahogy ígértem. Remélem tetszik majd nektek. Még egyszer köszönöm a díjakat! Jó olvasást!
A fiú, aki kilépett a fák közül, magas volt, haja és a szeme barna. Az arcáról ijedtség és meglepődöttség volt leolvasható.
Megfogtam a nyakláncomat, és magam elé suttogtam.
- Gonosz vámpír tűnj a kőbe!- felnéztem, de a fiú még mindig ott állt. Megismételtem egy kicsit hangosabban, de sikertelenül.
- Mi lehet ezzel a vacakkal? – szitkozódtam magam elé. Ekkor megszólalt a rejtélyes idegen.
- Azért nem működik, mert én nem vagyok vámpír. – ez a kijelentés teljesen ledöbbentett.
- Ha nem vagy vámpír, és nem vagy vadász sem, mivel a nyakadban nincs nyaklánc, és a suliban sem láttalak még, akkor honnan tudsz ezekről a dolgokról?
- Olvastam ezt-azt, és a nevelőszüleim meséltek róla.- felelte higgadtan.
Nem tudtam mit mondani. Illetve nem tudtam melyik kérdésemmel kezdjem. Végül kimondtam, ami a leginkább izgatott.
- Mit keresel itt az erdőben?
- Hosszú lenne elmondani, de én amolyan nomád életmódot folytatok mostanában. És mennem kéne, ha nincs több kérdésed.
Nem szabadna elengednem. Ms Winbow-t biztosan érdekelné ez a fiú. Végül is sokat tud rólunk. Vagyis szerintem. Belenyúltam a zsebembe, mintha csak egy papírzsebkendőt kerestem volna, de közben megnyomtam a csipogót is. Amíg az egyik tanár ideér, fel kell valahogy tartóztatnom.
- Őőő várj egy kicsit. Hogy hívnak?- kérdeztem, hogy addig is húzzam az időt.
- Theo vagyok.- mondta, és indulni készült.
- Várj!- kiáltottam utána, kicsit talán hangosabban, mint ahogy az a helyzet megkívánta, hiszen alig pár lépést tett meg. Megfordult, és kérdő tekintettel nézett rám.
- Őőő azt…szeretném még megkérdezni, hogy…- rajta Norah találj ki valamit!- hogy most merre fogsz menni? Hiszen ha nomád-féle életmódot folytatsz, akkor gyanítom nincs hová menned. Gyere el az iskolánkba, ott legalább ágyon alhatsz, tisztálkodhatsz, és enni is kapsz.
Ekkor meghallottam a tesitanár terepjárójának hangját. Valószínűleg Theo is, mert gyorsan mondott egy sziát, és elfutott.
- Várj!!- kiabáltam utána, de nem fordult vissza.
Egy perc se telt bele, és megjelent a tanárom.
- Mi történt Norah? Miért csipogtál? – kérdezte aggódva.
- Semmi baj nincs, csak összefutottam egy fiúval, aki nem vámpír volt, de tudott a létezésünkről. És…- folytattam volna tovább a beszámolót, de oktatóm közbevágott.
- Egy fiú? Mit keresett itt ilyenkor?- tudakolta döbbenten.
- Épp azt akartam mondani. Azt mondta, hogy nomád életmódot folytat, és hogy vándorol.
- Ez különös. – mondta elgondolkozva.- És hol van most ez a fiú?
- Én próbáltam feltartani, de amint meghallotta a terepjáró hangját, elrohant be a fák közé. Kicsi az esélye hogy újra megtaláljuk.
- Ez különös.- ismételte meg saját magát.
- Az.- helyeseltem.
- Szerintem neked elég volt ennyi a vadászatból nem?
- De. Majd jövök még egyszer.- mondtam, majd mindketten beültünk a saját autónkba. A terepjáró ment elöl, én pedig követtem. Nem mentem olyan gyorsan, szememmel folyton a környéket pásztáztam, és Theo-t kerestem. Be kell vallanom, nagyon szimpatikus volt a srác.
Mikor visszaértünk a találkozóhelyre, Ms Winbow-nak is el kellett mesélnem a történteket. Ez után visszamentünk az iskolába, és én rögtön felmentem a szobánkba. El kezdtem olvasni egy könyvet, majd talán fél óra után Debby bejött a szobába, és én kénytelen voltam becsukni a könyvet. Pedig izgi rész volt most. De az én drága Deborah barátnőm addig nem hagyna békén, amíg el nem mesélek mindent neki.
- Na mi történt? Mesélj!- kérdezte Debby izgatottan.
- Hát vámpírral nem találkoztam, de egy fiúval igen.
- Az erdő közepén?- kérdezte döbbenten.
- Aha.- vontam meg a vállam.- Theo-nak hívják, és azt mondta, hogy vándorló életmódot folytat.
- Hűha ez tök jó!- mondta lelkesen. – Hogy néz ki? Helyes?
-Magas, barna hajú és szemű. És most ez furán fog hangzani, de én mintha ismerném valahonnan.
- Ez komoly? Ez tisztára olyan, mint a filmekben. Azt hiszem Deja Vu-nek hívják.
- Hát olyasmi volt, igen. De mindegy, úgyse tudok meg többet róla, mert elfutott, mielőtt Mr Danielson odaért volna hozzám.
- A rejtélyes idegen srác eltűnt. Tiszta krimi komolyam mondom.
- Jaj Deb te mindenből olyan nagy dolgot csinálsz!
- Szerintem nem. Szerintem izgalmas ez az egész.
Ekkor megkordult a hasam. Debby kinevetett, de hallottam, hogy az övé is korog.
- Na gyere menjünk együnk valamit!- mondtam és karon fogva elkezdtünk sétálni az ebédlő felé. Út közben találkoztunk a másik két lánnyal, akik velünk voltak vadászaton. Sophie talált egy vámpírt, és azt mondta, hogy egyszerű volt elkapni, és az egészet sokkal nehezebbnek gondolta.
Miután vacsoráztunk, újra felmentünk a szobába, elmentünk zuhanyozni egymás után, majd mivel ez egy hosszú nap volt, hamar elaludtunk.
Álmomban szerepelt Debby, Theo, és egy másik fiú, akit még soha nem láttam. Arra, hogy mi történt, nem emlékszem, de azt tudom, hogy furcsa volt.
Vámpírtöri óra közepén bejött Ms Winbow.
- Gyerekek, örömmel mutatom be új osztálytársatokat, Theo Brightmore-t. – mondta igazgatónőnk, majd a fiú belépett az ajtón.
Halkan odasúgtam Debbynek.
- Ő az!
A fiú, aki kilépett a fák közül, magas volt, haja és a szeme barna. Az arcáról ijedtség és meglepődöttség volt leolvasható.
Megfogtam a nyakláncomat, és magam elé suttogtam.
- Gonosz vámpír tűnj a kőbe!- felnéztem, de a fiú még mindig ott állt. Megismételtem egy kicsit hangosabban, de sikertelenül.
- Mi lehet ezzel a vacakkal? – szitkozódtam magam elé. Ekkor megszólalt a rejtélyes idegen.
- Azért nem működik, mert én nem vagyok vámpír. – ez a kijelentés teljesen ledöbbentett.
- Ha nem vagy vámpír, és nem vagy vadász sem, mivel a nyakadban nincs nyaklánc, és a suliban sem láttalak még, akkor honnan tudsz ezekről a dolgokról?
- Olvastam ezt-azt, és a nevelőszüleim meséltek róla.- felelte higgadtan.
Nem tudtam mit mondani. Illetve nem tudtam melyik kérdésemmel kezdjem. Végül kimondtam, ami a leginkább izgatott.
- Mit keresel itt az erdőben?
- Hosszú lenne elmondani, de én amolyan nomád életmódot folytatok mostanában. És mennem kéne, ha nincs több kérdésed.
Nem szabadna elengednem. Ms Winbow-t biztosan érdekelné ez a fiú. Végül is sokat tud rólunk. Vagyis szerintem. Belenyúltam a zsebembe, mintha csak egy papírzsebkendőt kerestem volna, de közben megnyomtam a csipogót is. Amíg az egyik tanár ideér, fel kell valahogy tartóztatnom.
- Őőő várj egy kicsit. Hogy hívnak?- kérdeztem, hogy addig is húzzam az időt.
- Theo vagyok.- mondta, és indulni készült.
- Várj!- kiáltottam utána, kicsit talán hangosabban, mint ahogy az a helyzet megkívánta, hiszen alig pár lépést tett meg. Megfordult, és kérdő tekintettel nézett rám.
- Őőő azt…szeretném még megkérdezni, hogy…- rajta Norah találj ki valamit!- hogy most merre fogsz menni? Hiszen ha nomád-féle életmódot folytatsz, akkor gyanítom nincs hová menned. Gyere el az iskolánkba, ott legalább ágyon alhatsz, tisztálkodhatsz, és enni is kapsz.
Ekkor meghallottam a tesitanár terepjárójának hangját. Valószínűleg Theo is, mert gyorsan mondott egy sziát, és elfutott.
- Várj!!- kiabáltam utána, de nem fordult vissza.
Egy perc se telt bele, és megjelent a tanárom.
- Mi történt Norah? Miért csipogtál? – kérdezte aggódva.
- Semmi baj nincs, csak összefutottam egy fiúval, aki nem vámpír volt, de tudott a létezésünkről. És…- folytattam volna tovább a beszámolót, de oktatóm közbevágott.
- Egy fiú? Mit keresett itt ilyenkor?- tudakolta döbbenten.
- Épp azt akartam mondani. Azt mondta, hogy nomád életmódot folytat, és hogy vándorol.
- Ez különös. – mondta elgondolkozva.- És hol van most ez a fiú?
- Én próbáltam feltartani, de amint meghallotta a terepjáró hangját, elrohant be a fák közé. Kicsi az esélye hogy újra megtaláljuk.
- Ez különös.- ismételte meg saját magát.
- Az.- helyeseltem.
- Szerintem neked elég volt ennyi a vadászatból nem?
- De. Majd jövök még egyszer.- mondtam, majd mindketten beültünk a saját autónkba. A terepjáró ment elöl, én pedig követtem. Nem mentem olyan gyorsan, szememmel folyton a környéket pásztáztam, és Theo-t kerestem. Be kell vallanom, nagyon szimpatikus volt a srác.
Mikor visszaértünk a találkozóhelyre, Ms Winbow-nak is el kellett mesélnem a történteket. Ez után visszamentünk az iskolába, és én rögtön felmentem a szobánkba. El kezdtem olvasni egy könyvet, majd talán fél óra után Debby bejött a szobába, és én kénytelen voltam becsukni a könyvet. Pedig izgi rész volt most. De az én drága Deborah barátnőm addig nem hagyna békén, amíg el nem mesélek mindent neki.
- Na mi történt? Mesélj!- kérdezte Debby izgatottan.
- Hát vámpírral nem találkoztam, de egy fiúval igen.
- Az erdő közepén?- kérdezte döbbenten.
- Aha.- vontam meg a vállam.- Theo-nak hívják, és azt mondta, hogy vándorló életmódot folytat.
- Hűha ez tök jó!- mondta lelkesen. – Hogy néz ki? Helyes?
-Magas, barna hajú és szemű. És most ez furán fog hangzani, de én mintha ismerném valahonnan.
- Ez komoly? Ez tisztára olyan, mint a filmekben. Azt hiszem Deja Vu-nek hívják.
- Hát olyasmi volt, igen. De mindegy, úgyse tudok meg többet róla, mert elfutott, mielőtt Mr Danielson odaért volna hozzám.
- A rejtélyes idegen srác eltűnt. Tiszta krimi komolyam mondom.
- Jaj Deb te mindenből olyan nagy dolgot csinálsz!
- Szerintem nem. Szerintem izgalmas ez az egész.
Ekkor megkordult a hasam. Debby kinevetett, de hallottam, hogy az övé is korog.
- Na gyere menjünk együnk valamit!- mondtam és karon fogva elkezdtünk sétálni az ebédlő felé. Út közben találkoztunk a másik két lánnyal, akik velünk voltak vadászaton. Sophie talált egy vámpírt, és azt mondta, hogy egyszerű volt elkapni, és az egészet sokkal nehezebbnek gondolta.
Miután vacsoráztunk, újra felmentünk a szobába, elmentünk zuhanyozni egymás után, majd mivel ez egy hosszú nap volt, hamar elaludtunk.
Álmomban szerepelt Debby, Theo, és egy másik fiú, akit még soha nem láttam. Arra, hogy mi történt, nem emlékszem, de azt tudom, hogy furcsa volt.
Vámpírtöri óra közepén bejött Ms Winbow.
- Gyerekek, örömmel mutatom be új osztálytársatokat, Theo Brightmore-t. – mondta igazgatónőnk, majd a fiú belépett az ajtón.
Halkan odasúgtam Debbynek.
- Ő az!
Újabb díj!
Sziasztok! Hát újból kaptam egy díjat, és most is meglepődtem. És a díj:
Szabályok:
1) Megköszönöm akitől kaptam, és belinkelem
2) Elküldöm azoknak, akik szerintem megérdemlik { max 10 embernek }
3) Értesítem őket az ajándékról
4) Leírom miért szeretek másoknak írni
5) Pár mondatban bemutatkozom a nagyvilágnak
1.) Köszönöm Nincsiínek a díjat!! http://misztikusvilaghatalmaban.blogspot.com/
2.) 10 embernek megint nem tudom elküldeni, mert a legtöbbjük megkapta már a díjat.
Luca: http://szeretetereje.blogspot.com
Lana: http://valosagvagycsakalom.blogspot.com
Vivienna: http://twilightfans-vivy.blogspot.com/
3.) befejeztem és szólok nekik.
4.) Azért szeretek másoknak írni, mert legalább nem unatkozok unalmas napokon, és szárnyalhat a képzeletem, és egyes vágyaimat is bele tudom fűzni. Másrészt pedig jó érzés tudni, hogy valakik szeretik az írásaimat. Remélem ebben a történetemben sem fogtok csalódni. :)
5.) Hát mit is mondjak magamról... Nagyon szeretem a barátaimat, nélkülük és a zene nélkül nem élet az élet. Abszolút társasági ember vagyok. Gyakran megesik velem, hogy előbb beszélek, mielőtt gondolkodnék, és ezért sokszor kicsit bunkónak tűnhetek. Az előző díjnál a tesztben leírtam még magamról dolgokat, és moist más nem jut eszembe.
Még egyszer köszönöm a díjat!
Szabályok:
1) Megköszönöm akitől kaptam, és belinkelem
2) Elküldöm azoknak, akik szerintem megérdemlik { max 10 embernek }
3) Értesítem őket az ajándékról
4) Leírom miért szeretek másoknak írni
5) Pár mondatban bemutatkozom a nagyvilágnak
1.) Köszönöm Nincsiínek a díjat!! http://misztikusvilaghatalmaban.blogspot.com/
2.) 10 embernek megint nem tudom elküldeni, mert a legtöbbjük megkapta már a díjat.
Luca: http://szeretetereje.blogspot.com
Lana: http://valosagvagycsakalom.blogspot.com
Vivienna: http://twilightfans-vivy.blogspot.com/
3.) befejeztem és szólok nekik.
4.) Azért szeretek másoknak írni, mert legalább nem unatkozok unalmas napokon, és szárnyalhat a képzeletem, és egyes vágyaimat is bele tudom fűzni. Másrészt pedig jó érzés tudni, hogy valakik szeretik az írásaimat. Remélem ebben a történetemben sem fogtok csalódni. :)
5.) Hát mit is mondjak magamról... Nagyon szeretem a barátaimat, nélkülük és a zene nélkül nem élet az élet. Abszolút társasági ember vagyok. Gyakran megesik velem, hogy előbb beszélek, mielőtt gondolkodnék, és ezért sokszor kicsit bunkónak tűnhetek. Az előző díjnál a tesztben leírtam még magamról dolgokat, és moist más nem jut eszembe.
Még egyszer köszönöm a díjat!
2010. március 23., kedd
Díj!
Ez egy blogger díj. A szabályok a következők:
1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.
2)a logót kirakom a blogomba.
3)a szabályzatot kirakom a blogomba.
4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.
5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.
6)megnevezem, hogy kitől, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.
7)betartom a szabályokat.
Akiknek adnám:
Luca: http://szeretetereje.blogspot.com
Lana: http://valosagvagycsakalom.blogspot.com
Vicky11: http://beyondtheocean-vicky11.blogspot.com/
Vivienna: http://twilightfans-vivy.blogspot.com/
és tudnám még adni sok mindenki másnak (bár már csak 2 embernek adhatnám), de ők már mind megkapták ezt a díjat.
Név: P. Nikolett
Becenév: Niky, nicolle
Lakhely: Magyarország, Dunaújváros
Születési hely: Magyarország, Budapest (1994.09.23)
Magasság: kb 176 cm
Névnap: szeptember 10
Foglalkozás: Tanuló
Testvérek: 1 hugom van
Anyanyelv: magyar
Beszélt nyelvek: magyar,angol,és egy picit tudok németül
Gyűjtemények: poszter, képek, könyvek és most nem jut eszembe még
Kedvenc tantárgy:angol, földrajz
Cipőméret: 41
Iskola: Petőfi Sándor Általános Iskola, Dunaújváros, Rudas KSZSZK, Dunaújváros
Osztály:régen 8/a, most 9/bé
Kedvencek: könyvek,zene,barátok
Hobbi: olvasás,írás,röpladázás,zene, internet :P
Zsebpénz: heti 500 FT
Kívánság: legyen egy pasim és sikerüljön lefogynom...
Álom: mint az előbb a kívánságnál...
Szerencseszám: 10,23
Szeretnék találkozni:Taylor Lautnerrel, Kellan Lutz-cal, Melivel, akivel már régen nem találkoztam és még sorolhatnám holnapig.
A díjat Nincsiítől (http://twilightotherchoice.blogspot.com/) kaptam, amit nagyon köszönök. Meglepődtem, hogy már is kaptam díjat, hiszen még csak 3 fejezet van fent, de nagyon örülök a díjnak.Még egyszer köszönöm!!!
2010. március 20., szombat
3.Fejezet
Sziasztok! Bocsi hogy késett a fejezet, csak nem volt jó a gépem. De most már jó, és sikerült megírnom. Remélem tetszik. Várom a kommikat. Jó olvasást!
Beckyvel szótlanul követtük Ms Winbow-t.
- Lányok, üljetek le! –mondta kedvesen, mikor beértünk az irodájába. Mi engedelmesen szót fogadtunk.
- Nézze Ms Winbow, ha arról van szó, hogy egy kicsit elbambultam Mrs Robinson óráján, akkor nagyon sajnálom. Én…- kezdtem volna mentegetőzni, de MS Winbow közbevágott.
- Norah, nem tudom miről beszélsz, de most egy egészen fontos dologról van szó, bár kétségkívül kapcsolatos az iskolával.
Nem Mrs Robinson órájáról van szó? Akkor miért kellett idejönnünk?
Mintha csak olvasna a gondolataimban, Ms Winbow megszólalt.
- Mint azt nagyon jól tudjátok, minden 16 éves diáknak részt kell vennie egy vámpírvadászaton.
Vámpírvadászaton?? Jaj, én még nem állok készen.
- Jaj Norah ne csinálj úgy, mintha nem tudtál volna az iskola ezen szokásáról!- mondta Ms Winbow. Rápillantottam Deborah-ra, aki velem ellentétben izgatottnak látszott. Én megijedtem ettől az egész vadászat gondolattól.
- Természetesen tudtam, csak olyan hirtelen jött a hír. – szabadkoztam, de a hangom magasabb volt, mint mindig, amikor ideges vagyok. Elég rossz szokás, de nem tudok rajta változtatni.
- És mikor lesz a vadászat?- kérdezte Debby. Láthatóan lázba hozta ez a dolog.
- Nos lányok, az iskola vezetése holnaputánra, vagyis szombatra tűzte ki az időpontot. 2 másik évfolyamtársatokkal együtt fogtok részt venni ezen.
- Rendben Ms Winbow.- válaszolt mindkettőnk nevében Debby. – Most viszont, ha nincs más mondanivalója tanárnő, akkor mennünk kéne, hogy ne késsünk el matematika óráról.
- Nyugodtan menjetek, és ha lenne bármi kérdésetek, akkor az irodámban vagy a tanáriban megtaláltok. –mondta Ms Winbow.
- Rendben!- mondtuk egyszerre, és elindultunk kifelé az irodából. Már majdnem kiléptem, amikor Ms Winbow megszólalt.
- Oh Norah, mi is történt Mrs Robinson óráján?- kérdezte komoly hangon, de közben mosolygott.
- Semmi különös Ms Winbow, nem lényeges.- feleltem és éreztem, ahogy elpirulok.
- Akkor jó!- mondta kacsintva.
Még két óránk volt tanítás végéig, egy matek és egy tesi. Nem igazán tudtam koncentrálni egyiken se, matekon felszólított a tanár, de nem tudtam válaszolni a feltett kérdésre, és tesin röplabdázás közben sikeresen fejbetaláltak.
Órák után egyből felmentem a szobánkba. Pár perc után Debby is belépett a szobába.
- Hová tűntél? Kerestelek, de mivel nem láttalak az aulában, gondoltam, hogy feljöttél. – csicseregte vidáman.
- Gondolkodnom kellett. – feleltem.
- Ennyire kiborultál azon, hogy vámpírvadászatra kell mennünk? De hát számíthattál rá, hogy előbb utóbb sor kerül erre, hiszen Linda is volt ebben a helyzetben tavaly. – Linda az egyik szobatársunk. 1 évvel idősebb nálunk, így ő egy éve vett részt ezen.- Neki se lett semmi baja, még élvezte is.
- Igen tudom, de valamit el kell mondanom neked, amit még nem tudsz.
- Ajaj, ez nagyon komolynak tűnik. Mi a baj Norah?- kérdezte aggódva.
- Tudod, azért félek ettől a vadászattól, mert a szüleim egy vámpír üldözése közben haltak meg. – próbáltam visszatartani a sírást, de éreztem, hogy a könnyek szúrják a szememet. Csapdába csalták őket, és… - most már nem bírtam a könnyeimmel, előtörtek.
- Oh Norah, ezt miért nem mondtad el korábban?- kérdezte kedvesen, és átölelt.
- Mert… Mert nem akartam gyávának mutatkozni. Úgy gondoltam, hogy le tudom majd győzni a félelmemet, mikor majd erre kerül a sor, de tévedtem.
- Norah May, te igenis egy erős lány vagy. Nem vagy gyáva. Együtt majd elmegyünk szépen, és nem lesz semmi baj. Ígérem.- mondta, és játékosan megrázta a vállamat.
- Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani! – mondtam neki, és próbáltam most már befejezni a sírást.
- Nah most már tényleg hagyd abba a sírást! – mondta Debby tettetett idegességgel, és a következő pillanatban egy párna csattant a fejemhez.
- Deborah Grey, ez volt a legrosszabb, amit tehettél!! – mondtam nevetve, odaszaladtam hozzá, és elkezdtem csikizni.
- Jaj… Norah… Jaj… ne! Hagyd abba!... – ide oda forgolódott, próbált szabadulni, de én nem hagytam. - Pár perc után úgy éreztem, hogy megkapta a magáét. Ám ekkor fordult a kocka, és elkezdett engem csikizni. Ha lehet, én még jobban csiklandós vagyok, mint ő.
- Jól…van…te… győztél!- mondtam akadozva, mert a nevetéstől már alig kaptam levegőt.
- Ezt akartam hallani! – mondta diadalittasan. Beállt a szoba közepére, és elkezdte dúdolni az ausztrál himnuszt.
(http://www.youtube.com/watch?v=xAjReC2ArTE)
Hozzávágtam egy párnát. – Azért ennyire ne legyél büszke magadra. Kivételesen hagytalak nyerni.
-Persze, persze. Majd meglátjuk legközelebb.
Hála Debbynek, sikerült arra a két napra elfelejtenem a vámpírokat, míg el nem jött a szombat délután.
- Nyugi Norah, semmi baj nem lesz! - próbált nyugtatni barátnőm.
- Remélem is! – mondtam, és próbáltam magabiztos hanggal megszólalni. Félig-meddig sikerült is.
- Nos, készen álltok?- kérdezte Mr Danielson, aki az egyik kísérő felnőtt lesz.
- A feladatotok nagyon egyszerű. Négyen vagytok, és a négy fő égtáj felé fogtok menni az erdőben. Norah, te mész északra, Debby, te nyugatra mész, Judith, te mész keletre, Sophie a tied pedig dél. Ha találkoztok egy vámpírral, akkor tudjátok mi a dolgotok.
Mikor mindnyájan bólintottunk, elkezdett kiosztani valami kicsi szerkentyűt.
– Ezek csipogók. Ha bármi gond, vagy probléma adódna, nyomjátok meg ezt a kis piros gombot, és az rögtön jelez egy tanárnak, aki azonnal a segítségetekre siet. Minden világos?
Mikor ismét bólintottunk, összecsapta a tenyerét, és sok sikert kívánt nekünk. Mind a négyen beültünk egy kis autóba, ami gyors, ám szinte hangtalan, és könnyű vezetni. Majd elindultunk.
Nem haladtam gyorsan, mert koncentráltam a környezetemre, és próbáltam különös dolgokat felfedezni. Hirtelen valami elsuhant a kocsim előtt. Rátapostam a fékre, és kiszálltam.
Körbenéztem, de nem láttam semmit. Csak paranoiás vagyok. Ennyi az egész. Visszasétáltam a kocsihoz, és már majdnem beültem, amikor a hátam mögött megzizzent a bokor.
- Van ott valaki?- kérdeztem, és közben hátrafordultam. Eléggé be voltam ijedve.
Nem láttam semmit. Most viszont már biztos voltam benne, hogy nem képzelődtem. Az erdő sűrűje felé pillantottam. – Ha van ott valaki, azonnal jöjjön elő!
És ekkor a fák rejtekéből kilépett ő.
Beckyvel szótlanul követtük Ms Winbow-t.
- Lányok, üljetek le! –mondta kedvesen, mikor beértünk az irodájába. Mi engedelmesen szót fogadtunk.
- Nézze Ms Winbow, ha arról van szó, hogy egy kicsit elbambultam Mrs Robinson óráján, akkor nagyon sajnálom. Én…- kezdtem volna mentegetőzni, de MS Winbow közbevágott.
- Norah, nem tudom miről beszélsz, de most egy egészen fontos dologról van szó, bár kétségkívül kapcsolatos az iskolával.
Nem Mrs Robinson órájáról van szó? Akkor miért kellett idejönnünk?
Mintha csak olvasna a gondolataimban, Ms Winbow megszólalt.
- Mint azt nagyon jól tudjátok, minden 16 éves diáknak részt kell vennie egy vámpírvadászaton.
Vámpírvadászaton?? Jaj, én még nem állok készen.
- Jaj Norah ne csinálj úgy, mintha nem tudtál volna az iskola ezen szokásáról!- mondta Ms Winbow. Rápillantottam Deborah-ra, aki velem ellentétben izgatottnak látszott. Én megijedtem ettől az egész vadászat gondolattól.
- Természetesen tudtam, csak olyan hirtelen jött a hír. – szabadkoztam, de a hangom magasabb volt, mint mindig, amikor ideges vagyok. Elég rossz szokás, de nem tudok rajta változtatni.
- És mikor lesz a vadászat?- kérdezte Debby. Láthatóan lázba hozta ez a dolog.
- Nos lányok, az iskola vezetése holnaputánra, vagyis szombatra tűzte ki az időpontot. 2 másik évfolyamtársatokkal együtt fogtok részt venni ezen.
- Rendben Ms Winbow.- válaszolt mindkettőnk nevében Debby. – Most viszont, ha nincs más mondanivalója tanárnő, akkor mennünk kéne, hogy ne késsünk el matematika óráról.
- Nyugodtan menjetek, és ha lenne bármi kérdésetek, akkor az irodámban vagy a tanáriban megtaláltok. –mondta Ms Winbow.
- Rendben!- mondtuk egyszerre, és elindultunk kifelé az irodából. Már majdnem kiléptem, amikor Ms Winbow megszólalt.
- Oh Norah, mi is történt Mrs Robinson óráján?- kérdezte komoly hangon, de közben mosolygott.
- Semmi különös Ms Winbow, nem lényeges.- feleltem és éreztem, ahogy elpirulok.
- Akkor jó!- mondta kacsintva.
Még két óránk volt tanítás végéig, egy matek és egy tesi. Nem igazán tudtam koncentrálni egyiken se, matekon felszólított a tanár, de nem tudtam válaszolni a feltett kérdésre, és tesin röplabdázás közben sikeresen fejbetaláltak.
Órák után egyből felmentem a szobánkba. Pár perc után Debby is belépett a szobába.
- Hová tűntél? Kerestelek, de mivel nem láttalak az aulában, gondoltam, hogy feljöttél. – csicseregte vidáman.
- Gondolkodnom kellett. – feleltem.
- Ennyire kiborultál azon, hogy vámpírvadászatra kell mennünk? De hát számíthattál rá, hogy előbb utóbb sor kerül erre, hiszen Linda is volt ebben a helyzetben tavaly. – Linda az egyik szobatársunk. 1 évvel idősebb nálunk, így ő egy éve vett részt ezen.- Neki se lett semmi baja, még élvezte is.
- Igen tudom, de valamit el kell mondanom neked, amit még nem tudsz.
- Ajaj, ez nagyon komolynak tűnik. Mi a baj Norah?- kérdezte aggódva.
- Tudod, azért félek ettől a vadászattól, mert a szüleim egy vámpír üldözése közben haltak meg. – próbáltam visszatartani a sírást, de éreztem, hogy a könnyek szúrják a szememet. Csapdába csalták őket, és… - most már nem bírtam a könnyeimmel, előtörtek.
- Oh Norah, ezt miért nem mondtad el korábban?- kérdezte kedvesen, és átölelt.
- Mert… Mert nem akartam gyávának mutatkozni. Úgy gondoltam, hogy le tudom majd győzni a félelmemet, mikor majd erre kerül a sor, de tévedtem.
- Norah May, te igenis egy erős lány vagy. Nem vagy gyáva. Együtt majd elmegyünk szépen, és nem lesz semmi baj. Ígérem.- mondta, és játékosan megrázta a vállamat.
- Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani! – mondtam neki, és próbáltam most már befejezni a sírást.
- Nah most már tényleg hagyd abba a sírást! – mondta Debby tettetett idegességgel, és a következő pillanatban egy párna csattant a fejemhez.
- Deborah Grey, ez volt a legrosszabb, amit tehettél!! – mondtam nevetve, odaszaladtam hozzá, és elkezdtem csikizni.
- Jaj… Norah… Jaj… ne! Hagyd abba!... – ide oda forgolódott, próbált szabadulni, de én nem hagytam. - Pár perc után úgy éreztem, hogy megkapta a magáét. Ám ekkor fordult a kocka, és elkezdett engem csikizni. Ha lehet, én még jobban csiklandós vagyok, mint ő.
- Jól…van…te… győztél!- mondtam akadozva, mert a nevetéstől már alig kaptam levegőt.
- Ezt akartam hallani! – mondta diadalittasan. Beállt a szoba közepére, és elkezdte dúdolni az ausztrál himnuszt.
(http://www.youtube.com/watch?v=xAjReC2ArTE)
Hozzávágtam egy párnát. – Azért ennyire ne legyél büszke magadra. Kivételesen hagytalak nyerni.
-Persze, persze. Majd meglátjuk legközelebb.
Hála Debbynek, sikerült arra a két napra elfelejtenem a vámpírokat, míg el nem jött a szombat délután.
- Nyugi Norah, semmi baj nem lesz! - próbált nyugtatni barátnőm.
- Remélem is! – mondtam, és próbáltam magabiztos hanggal megszólalni. Félig-meddig sikerült is.
- Nos, készen álltok?- kérdezte Mr Danielson, aki az egyik kísérő felnőtt lesz.
- A feladatotok nagyon egyszerű. Négyen vagytok, és a négy fő égtáj felé fogtok menni az erdőben. Norah, te mész északra, Debby, te nyugatra mész, Judith, te mész keletre, Sophie a tied pedig dél. Ha találkoztok egy vámpírral, akkor tudjátok mi a dolgotok.
Mikor mindnyájan bólintottunk, elkezdett kiosztani valami kicsi szerkentyűt.
– Ezek csipogók. Ha bármi gond, vagy probléma adódna, nyomjátok meg ezt a kis piros gombot, és az rögtön jelez egy tanárnak, aki azonnal a segítségetekre siet. Minden világos?
Mikor ismét bólintottunk, összecsapta a tenyerét, és sok sikert kívánt nekünk. Mind a négyen beültünk egy kis autóba, ami gyors, ám szinte hangtalan, és könnyű vezetni. Majd elindultunk.
Nem haladtam gyorsan, mert koncentráltam a környezetemre, és próbáltam különös dolgokat felfedezni. Hirtelen valami elsuhant a kocsim előtt. Rátapostam a fékre, és kiszálltam.
Körbenéztem, de nem láttam semmit. Csak paranoiás vagyok. Ennyi az egész. Visszasétáltam a kocsihoz, és már majdnem beültem, amikor a hátam mögött megzizzent a bokor.
- Van ott valaki?- kérdeztem, és közben hátrafordultam. Eléggé be voltam ijedve.
Nem láttam semmit. Most viszont már biztos voltam benne, hogy nem képzelődtem. Az erdő sűrűje felé pillantottam. – Ha van ott valaki, azonnal jöjjön elő!
És ekkor a fák rejtekéből kilépett ő.
2010. március 13., szombat
2.Fejezet
Itt a 2.fejezet, ahogy ígértem. Köszönöm a sok kommit az 1.fejezethez, és remélem ehhez is legalább ennyit kapok majd. És köszönöm a 6 (velem együtt 7) rendszeres olvasót! Jó olvasást!
8 évvel később
8 éve annak, hogy Ms Winbow kihozott a melbourn-i árvaházból. Emlékszem, milyen boldog voltam, hogy végre valakinek én is kellek. Ms Winbow egy bentlakásos magániskola igazgatónője volt, és mivel ő vett magához, ezért automatikusan abba a suliba kezdtem járni. Barátokat is szereztem. A legjobb barátnőmmel, Deborah-val szinte elválaszthatatlanok vagyunk.
Lizzie-vel, akivel még az árvaházban voltunk barátnők, az első évben rendszeresen tartottuk a kapcsolatot, de aztán az évek folyamán a kapcsolat elhalványult. Lassan másfél éve, hogy nem hallottam róla.
Eleinte minden normális volt körülöttem, de a 13. születésnapomon minden megváltozott. Ugyanis megtudtam, hogy vámpírvadász vagyok. Sőt nem csak én, hanem mindenki, aki a Caroline Crystal Vámpírvadász-képző Iskolába járnak.
Caroline Crystal az első vámpírvadász volt a történelmünkben. Itt a suliban nem csak a szokásos tantárgyakat tanuljuk. Van történelem, két fajta is. A vámpírok történelme, és a vámpírvadászok történelme. Van egy olyan tantárgy, ahol megtanuljuk, hogy hogyan vadásszunk vámpírokra gyorsan és biztonságosan. Van egy héten egyszer matek óra és irodalom is, hogy rendesen be tudjunk majd illeszkedni az emberek közé és ne legyünk sík hülyék.
Most éppen azon az órán vagyok, ahol a vadászatot tanuljuk.
- Miss May!- hallottam meg Mrs Robinson hangját.- Ha abbahagyta az álmodozást, akkor mondja el nekünk, hogy hogyan kell elkapni egy vámpírt.
- Amikor már elég közel jutottunk a vámpírhoz, akkor el kell mondanunk, hogy „Gonosz vámpír tűnj a kőbe!” , és ekkor a hegyikristályunkba-amit mindig magunknál kell hordani- bezáródik.
Mivel láttam, hogy a tanár bólogat, folytattam.
- Ha elkaptuk a vámpírt, akkor a követ el kell juttatnunk a Vámpírvadászok Bíróságára, ahol biztonságba helyezik.
- És miért pont hegyikristály?
- Mert tudósok rájöttek, hogy ez az egyetlen kristály, amibe be tudunk zárni egy vámpírt. Amilyen szerencsénk van, a Vámpírvadászok Bíróságának épülete egy olyan helyre épült, ami alatt hegyikristály bányát találtak.
- Nagyszerű. Látom készült az órára. – láttam az arcán, hogy nem igazán örül annak, hogy tudtam felelni minden kérdésére. Legszívesebben beírta volna nekem az órai munka egyest.-De legközelebb kérem figyeljen az órámon, és az álmodozást hagyja a szünetekre.
- Rendben Mrs Robinson.-
Tovább folytatta a magyarázást arról, miszerint a gyorsaság nagyon fontos, és a tétovázás életveszélyes lehet. Azonban a figyelmem újra elkalandozott. Visszaemlékeztem arra az időpontra, mikor megtudtam, hogy vámpírvadász vagyok.
- Boldog Szülinapot drágám!- mondta Ruth néni és átnyújtott egy lapos ajándékot. Reméltem, hogy kapok mást is, nem csak ezt a pici izét.
- Bontsd csak ki Norah, ez csak az első ajándék azok közül, amiket kapni fogsz. – mintha olvasott volna a gondolataimban Gyorsan letéptem a csomagolást., és a legnagyobb meglepetésemre egy levél volt benne, rajta a nevemmel.
Tisztelt Miss May,
Gratulálunk, Ön felvételt nyert a Caroline Crystal Vámpírvadász-képző Iskolába. .Az alábbiakban tájékoztatjuk arról, hogy miért pont Önt választottuk.
Le volt írva minden, de mielőtt elolvastam volna, Ruth néni kivette a kezemből.
- Szerintem jobban megérted, hogy ha én magyarázom el.
Megszólalni se tudtam a ledöbbenéstől, így csak bólintottam.
- Vámpírvadász vagy, ahogyan én is, és mindenki, aki az iskolámba jár. Csak mi vagyunk képesek eltávolítani a vámpírokat. A vámpírokról tudnod kell, hogy nem olyanok, mint a filmekben. Az igaz, hogy vért isznak, és embereket ölnek, de ügyesen csinálják. Ravaszak, és mindig kitalálnak valamit, hogy hogyan járjanak túl az eszünkön. Mindenhol ott vannak, ezért nem szabad megbíznod senkiben addig, amíg nem tudod magadtól felismerni, hogy ki barát és ki ellenség.
- De…de miért pont én? – kérdeztem.
- Vámpírvadásznak születni kell. Elég, hogy ha egyik szülője az embernek vámpírvadász, és akkor már biztos, hogy a gyerekük is az lesz. Te viszont különleges vagy. Neked anyukád, Felicia és apukád Samuel is vámpírvadász volt. Ez nagyon ritka.
Kikerekedett szemmel néztem Ruth nénire.
- Minden szülő, mikor 13 éves lesz a gyermeke, elküldi az iskolánkba, és mi megtanítjuk mindenre, amire szüksége van.
- De hát nekem meghaltak a szüleim. Akkor hogy lehetséges, hogy itt vagyok?
- Az, hogy téged megtaláltunk, véletlen, de nagyon szerencsés eset volt. Éppen az árvaház közelében vadászott az egyik ismerősöm, és ő mesélte, hogy látott téged, hegyikristály nyaklánccal a nyakadban, és a következő pillanatban a vámpír eltűnt. Rögtön szaladt hozzám, és elmondta, mit látott. Én azonnal kocsiba ültem, és meg se álltam az árvaházig. Ott aztán örökbe fogadtalak, és elhoztalak ide.
- Értem. Illetve nem, de idővel majd sikerül megemésztenem. Remélem.
- Ha bármi kérdésed van, nyugodtan kérdezz.
- Most egyelőre nincs. De mindenképpen szólok majd, ha lesz. Köszönöm Ruth néni. – mondtam, és megöleltem.
– Most magadra hagylak. Sok mindenről gondolkodnod kell szerintem.
Már majdnem kiment a szobámból, mikor visszafordult.
- Majdnem elfelejtettem szólni, hogy mivel most már te is az iskola tanulója vagy, ezért örülnék, ha Ms Winbow-nak hívnál, nehogy valaki azt higgye, hogy kivételezek veled csak azért, mert én vagyok a nevelőanyád. – mondta, majd rám kacsintott.
- Rendben Ms Winbow. Majd észben tartom.- mondtam, majd kiment a szobából.
- Hahó Norah! Kelj már fel! Kicsengettek! – hallottam meg magam mellett Debby hangját.
- Mi? – emeltem fel a fejem. – Jaj most már értem. Kicsengettek. – összepakoltam a cuccaimat, felvettem a vállamra a táskámat, és kimentem a teremből Debbyvel az oldalamon.
Elindultunk a következő terem felé, amikor Ms Winbow állta az utunkat.
- Jó napot igazgatónő!- köszöntünk Debbyvel egyszerre.
- Jó napot. Gyertek velem az irodámba legyetek szívesek.- mondta, majd elindult.
Összenéztünk Debbyvel, és követtük őt.
8 évvel később
8 éve annak, hogy Ms Winbow kihozott a melbourn-i árvaházból. Emlékszem, milyen boldog voltam, hogy végre valakinek én is kellek. Ms Winbow egy bentlakásos magániskola igazgatónője volt, és mivel ő vett magához, ezért automatikusan abba a suliba kezdtem járni. Barátokat is szereztem. A legjobb barátnőmmel, Deborah-val szinte elválaszthatatlanok vagyunk.
Lizzie-vel, akivel még az árvaházban voltunk barátnők, az első évben rendszeresen tartottuk a kapcsolatot, de aztán az évek folyamán a kapcsolat elhalványult. Lassan másfél éve, hogy nem hallottam róla.
Eleinte minden normális volt körülöttem, de a 13. születésnapomon minden megváltozott. Ugyanis megtudtam, hogy vámpírvadász vagyok. Sőt nem csak én, hanem mindenki, aki a Caroline Crystal Vámpírvadász-képző Iskolába járnak.
Caroline Crystal az első vámpírvadász volt a történelmünkben. Itt a suliban nem csak a szokásos tantárgyakat tanuljuk. Van történelem, két fajta is. A vámpírok történelme, és a vámpírvadászok történelme. Van egy olyan tantárgy, ahol megtanuljuk, hogy hogyan vadásszunk vámpírokra gyorsan és biztonságosan. Van egy héten egyszer matek óra és irodalom is, hogy rendesen be tudjunk majd illeszkedni az emberek közé és ne legyünk sík hülyék.
Most éppen azon az órán vagyok, ahol a vadászatot tanuljuk.
- Miss May!- hallottam meg Mrs Robinson hangját.- Ha abbahagyta az álmodozást, akkor mondja el nekünk, hogy hogyan kell elkapni egy vámpírt.
- Amikor már elég közel jutottunk a vámpírhoz, akkor el kell mondanunk, hogy „Gonosz vámpír tűnj a kőbe!” , és ekkor a hegyikristályunkba-amit mindig magunknál kell hordani- bezáródik.
Mivel láttam, hogy a tanár bólogat, folytattam.
- Ha elkaptuk a vámpírt, akkor a követ el kell juttatnunk a Vámpírvadászok Bíróságára, ahol biztonságba helyezik.
- És miért pont hegyikristály?
- Mert tudósok rájöttek, hogy ez az egyetlen kristály, amibe be tudunk zárni egy vámpírt. Amilyen szerencsénk van, a Vámpírvadászok Bíróságának épülete egy olyan helyre épült, ami alatt hegyikristály bányát találtak.
- Nagyszerű. Látom készült az órára. – láttam az arcán, hogy nem igazán örül annak, hogy tudtam felelni minden kérdésére. Legszívesebben beírta volna nekem az órai munka egyest.-De legközelebb kérem figyeljen az órámon, és az álmodozást hagyja a szünetekre.
- Rendben Mrs Robinson.-
Tovább folytatta a magyarázást arról, miszerint a gyorsaság nagyon fontos, és a tétovázás életveszélyes lehet. Azonban a figyelmem újra elkalandozott. Visszaemlékeztem arra az időpontra, mikor megtudtam, hogy vámpírvadász vagyok.
- Boldog Szülinapot drágám!- mondta Ruth néni és átnyújtott egy lapos ajándékot. Reméltem, hogy kapok mást is, nem csak ezt a pici izét.
- Bontsd csak ki Norah, ez csak az első ajándék azok közül, amiket kapni fogsz. – mintha olvasott volna a gondolataimban Gyorsan letéptem a csomagolást., és a legnagyobb meglepetésemre egy levél volt benne, rajta a nevemmel.
Tisztelt Miss May,
Gratulálunk, Ön felvételt nyert a Caroline Crystal Vámpírvadász-képző Iskolába. .Az alábbiakban tájékoztatjuk arról, hogy miért pont Önt választottuk.
Le volt írva minden, de mielőtt elolvastam volna, Ruth néni kivette a kezemből.
- Szerintem jobban megérted, hogy ha én magyarázom el.
Megszólalni se tudtam a ledöbbenéstől, így csak bólintottam.
- Vámpírvadász vagy, ahogyan én is, és mindenki, aki az iskolámba jár. Csak mi vagyunk képesek eltávolítani a vámpírokat. A vámpírokról tudnod kell, hogy nem olyanok, mint a filmekben. Az igaz, hogy vért isznak, és embereket ölnek, de ügyesen csinálják. Ravaszak, és mindig kitalálnak valamit, hogy hogyan járjanak túl az eszünkön. Mindenhol ott vannak, ezért nem szabad megbíznod senkiben addig, amíg nem tudod magadtól felismerni, hogy ki barát és ki ellenség.
- De…de miért pont én? – kérdeztem.
- Vámpírvadásznak születni kell. Elég, hogy ha egyik szülője az embernek vámpírvadász, és akkor már biztos, hogy a gyerekük is az lesz. Te viszont különleges vagy. Neked anyukád, Felicia és apukád Samuel is vámpírvadász volt. Ez nagyon ritka.
Kikerekedett szemmel néztem Ruth nénire.
- Minden szülő, mikor 13 éves lesz a gyermeke, elküldi az iskolánkba, és mi megtanítjuk mindenre, amire szüksége van.
- De hát nekem meghaltak a szüleim. Akkor hogy lehetséges, hogy itt vagyok?
- Az, hogy téged megtaláltunk, véletlen, de nagyon szerencsés eset volt. Éppen az árvaház közelében vadászott az egyik ismerősöm, és ő mesélte, hogy látott téged, hegyikristály nyaklánccal a nyakadban, és a következő pillanatban a vámpír eltűnt. Rögtön szaladt hozzám, és elmondta, mit látott. Én azonnal kocsiba ültem, és meg se álltam az árvaházig. Ott aztán örökbe fogadtalak, és elhoztalak ide.
- Értem. Illetve nem, de idővel majd sikerül megemésztenem. Remélem.
- Ha bármi kérdésed van, nyugodtan kérdezz.
- Most egyelőre nincs. De mindenképpen szólok majd, ha lesz. Köszönöm Ruth néni. – mondtam, és megöleltem.
– Most magadra hagylak. Sok mindenről gondolkodnod kell szerintem.
Már majdnem kiment a szobámból, mikor visszafordult.
- Majdnem elfelejtettem szólni, hogy mivel most már te is az iskola tanulója vagy, ezért örülnék, ha Ms Winbow-nak hívnál, nehogy valaki azt higgye, hogy kivételezek veled csak azért, mert én vagyok a nevelőanyád. – mondta, majd rám kacsintott.
- Rendben Ms Winbow. Majd észben tartom.- mondtam, majd kiment a szobából.
- Hahó Norah! Kelj már fel! Kicsengettek! – hallottam meg magam mellett Debby hangját.
- Mi? – emeltem fel a fejem. – Jaj most már értem. Kicsengettek. – összepakoltam a cuccaimat, felvettem a vállamra a táskámat, és kimentem a teremből Debbyvel az oldalamon.
Elindultunk a következő terem felé, amikor Ms Winbow állta az utunkat.
- Jó napot igazgatónő!- köszöntünk Debbyvel egyszerre.
- Jó napot. Gyertek velem az irodámba legyetek szívesek.- mondta, majd elindult.
Összenéztünk Debbyvel, és követtük őt.
2010. március 10., szerda
1.fejezet
Hát, ez lenne az első feji, remélem tetszik majd nektek! Ha elolvastátok, kérnék kommikat, és véleményeket. Chatbe is írhattok, ha nektek úgy kényelmesebb. EZ amolyan bevezetőféle, de ez szerintem kell az előzmények megismerése miatt. Jó olvasást!
Norah May-nek hívnak. 8 éves vagyok. 4 éve a melbourn-i árvaházban élek Ausztráliában. 4 éves koromban a szüleim meghaltak. Nem tudom hogyan, alig emlékszem rájuk. Egyetlen emlékem ami megmaradt tőlük, az egy nyaklánc. Azt mondták, hogy egy nap még szükségem lesz rá. Nem értettem, hogy akkor mire gondoltak. És sajnos ezt már valószínűleg nem fogom megtudni. De mindezektől függetlenül mindig a nyakamban van. Még éjszaka is.
Egyébként jól érzem magam itt. A nevelőnők nagyon kedvesek, és az ételek is többnyire jók. Van pár barátom is. Az elmúlt pár évben sokakat örökbe fogadtak, de én mindig itt maradtam. Pedig azt mondják, hogy szép kislány vagyok, okos, kedves. De akkor miért nem akar engem senki?
Amúgy most kint vagyok a kertben. Lizzie-vel, az egyik barátnőmmel ülünk a hintán. Barchobázunk.
- Tárgy? – kérdeztem tőle.
- Nem. –mondta mosolyogva.
- Személy?
- Igen.
- Itt van az árvaházban?- ha igen, akkor tudom. Ha nem, akkor még tippelnem kell.
- Igen.- mondta, most már nevetve.
- Mrs. Holloway?
- Igen!!- mondta, és most már hangosan kacagott. Vele nevettem én is.
Mrs. Holloway a főnevelőnő. Semmi bajunk nem volt vele, csak a kedvenc mondása az volt, hogy „Stimm??”. Mi, gyerekek mindig nagyon jót nevettünk ezen.
- Lizzie, Norah, gyertek be, mert ebéd!- kiabált ki Mrs. Holloway.
- Rendben Mrs. Holloway! – kiabáltuk neki egyszerre, és jót nevettünk rajta.
- Verseny az ebédlőig? –kérdeztem.
- Egy…kettő…három…RAJT!- mondta, és elkezdett rohanni a bejárat felé.
Én sem voltam rest, futottam utána.
-Én nyertem!!- kiáltottuk egyszerre, mikor elértük az ajtót. Jót nevettünk ezen is.
- Lányok! – szólt ránk Mrs. Holloway. – Maradjatok csendben! Majdnem elkéstetek.
- Bocsánat.- mondtam. - Többet nem fordul elő.
- Legközelebb gyertek Kicsit előbb. Stimm?
Csak bólintottunk, és leültünk a helyünkre. A mai ebéd palacsinta volt. A kedvencem! Megettem 3 csokisat.
Még tartott az ebéd, mikor Mrs Holloway elhívta Lizzie-t az irodájába. Mikor visszatért, mosolygott.
- Mit akart tőled Mrs Holloway? – kérdeztem, de rossz előérzetem volt.
- Örökbefogadtak. Este jönnek értem. – újságolta lelkesen.
- Hát ez nagyszerű! –mondtam színlelt boldogsággal. De legbelül sírni tudtam volna. Még egy barátnőmet elveszítem.
Elment az étvágyam. Lizzie még lelkesen locsogott arról, hogy milyen szobát szeretne majd új családjánál, de én nem igazán figyeltem rá. Ebéd után mindenkinek kötelező volt pihennie, vagy legalábbis csöndben lennie. Én Lizzie-vel voltam egy szobában.
Forgolódtam, de sehogy sem tudtam elaludni. Bámultam a plafont, és éreztem, hogy egy könnycsepp lefolyik az arcomon. Majd még egy, és még egy. Végül csendesen zokogtam.
- Norah! Te sírsz? – kérdezte Lizzie suttogva a mellettem levő ágyról.
- Ne…nem! – mondtam hüppögve, és a fejemre húztam a takarót.
Egy pillanat múlva éreztem, hogy besüpped az ágy mellettem, és valaki lehúzza a takarómat.
- Mi a baj Nono? – kérdezte.
- Nem akarlak téged is elveszíteni. Dora, Stefanie, Monica, mind mind elmentek. És most te is. Itt fogok megöregedni, mert engem soha nem fognak örökbefogadni. – mondtam, és újra elkezdtem sírni.
- Akit szeretünk, az mindig a szívünkbe lesz. Bárhol is van. – mondta, és a szívemre tette a kezét.- Majd írok neked levelet, és ha tehetem, akkor telefonálok is.
- Lizzie, te vagy a legjobb barátnőm! Hiányozni fogsz! – mondtam, és átöleltem. Ő visszaölelt, és így ültünk jó pár percig. Ölelésünknek az vetett véget, hogy Mrs Holloway benyitott a szobába.
- Lizzie, Brown-ék itt vannak érted. – mondta, majd kiment a szobából.
Segítettem neki kivinni a cuccait. Brown-ék kedvesnek tűntek. Lizzie boldog lehet, hogy ők fogadták örökbe.
- Te lennél Lizzie?- kérdezte Mrs Brown, és odajött hozzánk.
- Igen.- válaszolt félénken Lizzie. – Ő pedig a legjobb barátnőm Norah.
- Szia Norah! – fordult felém.- Megnyugodhatsz, Lizzie-nek nagyon jó helye lesz nálunk. Ha szeretnéd, akkor pár naponta felhív majd telefonon.
Éreztem, hogy a könnyeim megint feltörni készülnek, de erős maradtam.
- Köszönöm Mrs Brown. –mondtam neki.
Ekkor odajött Mr Brown is. – Indulhatunk?
- Igen.- mondta Lizzie, és még utoljára árölelt. – Hiányozni fogsz!
- Te is nekem.
Kimentünk az épületből, és néztem, ahogy beülnek a kocsiba. Majd elindultak. Addig integettem utánuk, amíg az autó el nem tűnt a szemem elől.
- Gyere Norah! –mondta Mrs Holloway, és felém nyújtotta a kezét.
- Nem lenne baj, hogy ha kimennék a játszótérre egy kicsit?
- Nem, persze hogy nem. De vacsorára érj be!
- Rendben. És köszönöm.
- Nincs mit. Tudom, milyen nehéz most neked.- mondta, azzal bement az épületbe.
Én elindultam a hinták felé. Hintáztam, és közben gondolkodtam. Hirtelen valami zajt hallottam, a kerítés felől. Hátrafordultam, és egy furcsa férfit pillantottam meg.. Még sose láttam errefelé.
Váratlanul elkezdtem érezni, hogy bizsereg a nyakláncom. Lenéztem, és mire visszanéztem, hogy megnézzem jobban az idegent, addigra eltűnt.
Aztán úgy éreztem, hogy valaki figyel, de nem láttam senkit. Jobbnak láttam bemenni.
…
Már két napja annak, hogy Lizzie-t elvitték. Tegnap telefonált, és elmondta, hogy van egy saját szobája, és kapott egy cicát. Nagyon lelkes volt.
Éppen reggeliztünk, amikor Mrs Holloway szólt, hogy kövessem. Bementünk az irodájába, és láttam, hogy ott van egy nő.
- Norah, ez a nő itt Ruth Winbow. – mondta Mrs Holloway.- Sidney-ben egy magániskola igazgatónője. Szeretne örökbefogadni téged.
Annyira megörültem, hogy nem tudtam megszólalni.
- Szia Norah! Már sokat hallottam rólad!- mondta kedvesen. – Persze csupa jót!
Magam is meglepődtem a reakciómon, de odamentem hozzá és megöleltem.
- Úgy látom, jó helyed lesz! –mondta Mrs Holloway mosolyogva. – Norah, szerintem menj és pakolj össze. Ms Winbow minél előbb szeretne elindulni.
- Rendben!- mondtam lelkesen, és felszaladtam a szobámba. Nem volt sok cuccom, így viszonylag hamar végeztem. Lementem az előcsarnokba, és láttam, hogy Mrs Holloway Ms Winbow-val beszélget.
- Kész vagyok!- mondtam nekik.
- Nagyszerű drágám.- mondta Ms Winbow.
Elköszöntem, Mrs Holloway-től és a többi gyerektől, akik jöttek, hogy integessenek nekem.
Beültem a kocsiba, és kihajoltam az ablakból. – Hiányozni fogtok! – kiáltottam oda nekik.
A kocsi elindult, és én elindultam új otthonom felé.
Akkor még nem sejtettem, hogy milyen fura világba csöppentem.
Norah May-nek hívnak. 8 éves vagyok. 4 éve a melbourn-i árvaházban élek Ausztráliában. 4 éves koromban a szüleim meghaltak. Nem tudom hogyan, alig emlékszem rájuk. Egyetlen emlékem ami megmaradt tőlük, az egy nyaklánc. Azt mondták, hogy egy nap még szükségem lesz rá. Nem értettem, hogy akkor mire gondoltak. És sajnos ezt már valószínűleg nem fogom megtudni. De mindezektől függetlenül mindig a nyakamban van. Még éjszaka is.
Egyébként jól érzem magam itt. A nevelőnők nagyon kedvesek, és az ételek is többnyire jók. Van pár barátom is. Az elmúlt pár évben sokakat örökbe fogadtak, de én mindig itt maradtam. Pedig azt mondják, hogy szép kislány vagyok, okos, kedves. De akkor miért nem akar engem senki?
Amúgy most kint vagyok a kertben. Lizzie-vel, az egyik barátnőmmel ülünk a hintán. Barchobázunk.
- Tárgy? – kérdeztem tőle.
- Nem. –mondta mosolyogva.
- Személy?
- Igen.
- Itt van az árvaházban?- ha igen, akkor tudom. Ha nem, akkor még tippelnem kell.
- Igen.- mondta, most már nevetve.
- Mrs. Holloway?
- Igen!!- mondta, és most már hangosan kacagott. Vele nevettem én is.
Mrs. Holloway a főnevelőnő. Semmi bajunk nem volt vele, csak a kedvenc mondása az volt, hogy „Stimm??”. Mi, gyerekek mindig nagyon jót nevettünk ezen.
- Lizzie, Norah, gyertek be, mert ebéd!- kiabált ki Mrs. Holloway.
- Rendben Mrs. Holloway! – kiabáltuk neki egyszerre, és jót nevettünk rajta.
- Verseny az ebédlőig? –kérdeztem.
- Egy…kettő…három…RAJT!- mondta, és elkezdett rohanni a bejárat felé.
Én sem voltam rest, futottam utána.
-Én nyertem!!- kiáltottuk egyszerre, mikor elértük az ajtót. Jót nevettünk ezen is.
- Lányok! – szólt ránk Mrs. Holloway. – Maradjatok csendben! Majdnem elkéstetek.
- Bocsánat.- mondtam. - Többet nem fordul elő.
- Legközelebb gyertek Kicsit előbb. Stimm?
Csak bólintottunk, és leültünk a helyünkre. A mai ebéd palacsinta volt. A kedvencem! Megettem 3 csokisat.
Még tartott az ebéd, mikor Mrs Holloway elhívta Lizzie-t az irodájába. Mikor visszatért, mosolygott.
- Mit akart tőled Mrs Holloway? – kérdeztem, de rossz előérzetem volt.
- Örökbefogadtak. Este jönnek értem. – újságolta lelkesen.
- Hát ez nagyszerű! –mondtam színlelt boldogsággal. De legbelül sírni tudtam volna. Még egy barátnőmet elveszítem.
Elment az étvágyam. Lizzie még lelkesen locsogott arról, hogy milyen szobát szeretne majd új családjánál, de én nem igazán figyeltem rá. Ebéd után mindenkinek kötelező volt pihennie, vagy legalábbis csöndben lennie. Én Lizzie-vel voltam egy szobában.
Forgolódtam, de sehogy sem tudtam elaludni. Bámultam a plafont, és éreztem, hogy egy könnycsepp lefolyik az arcomon. Majd még egy, és még egy. Végül csendesen zokogtam.
- Norah! Te sírsz? – kérdezte Lizzie suttogva a mellettem levő ágyról.
- Ne…nem! – mondtam hüppögve, és a fejemre húztam a takarót.
Egy pillanat múlva éreztem, hogy besüpped az ágy mellettem, és valaki lehúzza a takarómat.
- Mi a baj Nono? – kérdezte.
- Nem akarlak téged is elveszíteni. Dora, Stefanie, Monica, mind mind elmentek. És most te is. Itt fogok megöregedni, mert engem soha nem fognak örökbefogadni. – mondtam, és újra elkezdtem sírni.
- Akit szeretünk, az mindig a szívünkbe lesz. Bárhol is van. – mondta, és a szívemre tette a kezét.- Majd írok neked levelet, és ha tehetem, akkor telefonálok is.
- Lizzie, te vagy a legjobb barátnőm! Hiányozni fogsz! – mondtam, és átöleltem. Ő visszaölelt, és így ültünk jó pár percig. Ölelésünknek az vetett véget, hogy Mrs Holloway benyitott a szobába.
- Lizzie, Brown-ék itt vannak érted. – mondta, majd kiment a szobából.
Segítettem neki kivinni a cuccait. Brown-ék kedvesnek tűntek. Lizzie boldog lehet, hogy ők fogadták örökbe.
- Te lennél Lizzie?- kérdezte Mrs Brown, és odajött hozzánk.
- Igen.- válaszolt félénken Lizzie. – Ő pedig a legjobb barátnőm Norah.
- Szia Norah! – fordult felém.- Megnyugodhatsz, Lizzie-nek nagyon jó helye lesz nálunk. Ha szeretnéd, akkor pár naponta felhív majd telefonon.
Éreztem, hogy a könnyeim megint feltörni készülnek, de erős maradtam.
- Köszönöm Mrs Brown. –mondtam neki.
Ekkor odajött Mr Brown is. – Indulhatunk?
- Igen.- mondta Lizzie, és még utoljára árölelt. – Hiányozni fogsz!
- Te is nekem.
Kimentünk az épületből, és néztem, ahogy beülnek a kocsiba. Majd elindultak. Addig integettem utánuk, amíg az autó el nem tűnt a szemem elől.
- Gyere Norah! –mondta Mrs Holloway, és felém nyújtotta a kezét.
- Nem lenne baj, hogy ha kimennék a játszótérre egy kicsit?
- Nem, persze hogy nem. De vacsorára érj be!
- Rendben. És köszönöm.
- Nincs mit. Tudom, milyen nehéz most neked.- mondta, azzal bement az épületbe.
Én elindultam a hinták felé. Hintáztam, és közben gondolkodtam. Hirtelen valami zajt hallottam, a kerítés felől. Hátrafordultam, és egy furcsa férfit pillantottam meg.. Még sose láttam errefelé.
Váratlanul elkezdtem érezni, hogy bizsereg a nyakláncom. Lenéztem, és mire visszanéztem, hogy megnézzem jobban az idegent, addigra eltűnt.
Aztán úgy éreztem, hogy valaki figyel, de nem láttam senkit. Jobbnak láttam bemenni.
…
Már két napja annak, hogy Lizzie-t elvitték. Tegnap telefonált, és elmondta, hogy van egy saját szobája, és kapott egy cicát. Nagyon lelkes volt.
Éppen reggeliztünk, amikor Mrs Holloway szólt, hogy kövessem. Bementünk az irodájába, és láttam, hogy ott van egy nő.
- Norah, ez a nő itt Ruth Winbow. – mondta Mrs Holloway.- Sidney-ben egy magániskola igazgatónője. Szeretne örökbefogadni téged.
Annyira megörültem, hogy nem tudtam megszólalni.
- Szia Norah! Már sokat hallottam rólad!- mondta kedvesen. – Persze csupa jót!
Magam is meglepődtem a reakciómon, de odamentem hozzá és megöleltem.
- Úgy látom, jó helyed lesz! –mondta Mrs Holloway mosolyogva. – Norah, szerintem menj és pakolj össze. Ms Winbow minél előbb szeretne elindulni.
- Rendben!- mondtam lelkesen, és felszaladtam a szobámba. Nem volt sok cuccom, így viszonylag hamar végeztem. Lementem az előcsarnokba, és láttam, hogy Mrs Holloway Ms Winbow-val beszélget.
- Kész vagyok!- mondtam nekik.
- Nagyszerű drágám.- mondta Ms Winbow.
Elköszöntem, Mrs Holloway-től és a többi gyerektől, akik jöttek, hogy integessenek nekem.
Beültem a kocsiba, és kihajoltam az ablakból. – Hiányozni fogtok! – kiáltottam oda nekik.
A kocsi elindult, és én elindultam új otthonom felé.
Akkor még nem sejtettem, hogy milyen fura világba csöppentem.
2010. március 8., hétfő
Bevezető
Norah May vámpírvadász. Egy vadászat alkalmával azonban megszegi a vámpírvadászok egyik törvényét. Norah-nak döntenie kell. Az eszére hallgasson, vagy a szívére? Ez bizony nehéz döntés, és Norah-nak nincs sok ideje…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
