5. Fejezet

Sziasztok! Tudom, hogy dupla fejezetet ígértem, és ez most még a szokásosnál is picit rövidebb, de tegnap kihúzták az egyik bölcsességfogamat, és elég szarul vagyok. Nem tudom, mikorra tudom hozni a kövi fejit, de majd igyekszem!


- Ő az!- súgtam oda Debbynek.

Debby meglepetten nézett rám, majd Theo-ra. Theo-nak már csak az első padban jutott hely, de mielőtt leült volna, rám kacsintott . Ránéztem Debbyre, de ő valószínűleg nem vette észre. Az óra maradék idején nem tudtam már figyelni. Percenként az órára pillantottam. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Egyrészt boldog voltam, mert így legalább Theo jó helyen van, és nem kint valahol az erdőben. Másrészt miért nem jött velem rögtön ide? Miért kellett még egy napot az erdőben töltenie, ha ma már itt van? Harmadrészt pedig miért ül be vámpírtörire? Az embereknek minek ilyet tanulni? Hacsak nem…? Nem! Az nem lehet. Nem volt nyaklánca sem. Majd mindenképp rákérdezek.

Mikor végre-valahára megszólalt az óra végét jelző csengő, gyorsan összepakoltam a cuccaimat, és kimentem e terem elé. Vártam Theo-t. Utánam jött Debby, és elindult a következő óránk terme felé, de amikor észrevette, hogy nem megyek utána, megtorpant.

- Nem jössz, Norah?

- Menj csak, majd megyek utánad. Nekem még beszédem van valakivel.- feleltem, pont akkor, amikor Theo kilépett a teremből.

Debby egyből értette mire gondolok, intett egyet, majd elment.

Theo elindult felém. Én nekitámaszkodtam a falnak, és vártam, hogy ideérjen hozzám.

- Mit keresel itt?- támadtam le talán egy kicsit agresszívabban, mint ahogy terveztem.

- Neked is szia! –mondta, mire én elvörösödtem. Tényleg udvariatlan voltam. – Miért lepődsz meg azon, hogy itt vagyok? Nem te hívtál meg a múltkor az erdőben?

- De igen. De mivel elfutottál, gondoltam a válaszod nem. És most meg beállítasz ide.

- Azért mentem el, mert gondolkodnom kellett. De most már itt vagyok. Te is örülsz neki nem? Legalább már nem az erdőben töltöm az éjszakát.

Az arcomból kifutott a vér. Ezt honnan tudhatja? Olvas a gondolataimban? Nem, ez hülyeség. Ilyen csak a filmekben van.

- És mit kerestél vámpírtörin? Oda csak azok járnak, akik vámpírvadászok. Közönséges embereknek nem kellene tudniuk a vámpíroknak.

- Nos, én nem vagyok közönséges ember, ahogy te fogalmaztad.- felelt Theo.

- Vámpírvadász vagy te is? Az meg hogy lehet? Hiszen nyaklánc sincs rajtad! – hitetlenkedtem.

- Ez egy hosszú történet. Suli után találkozzunk, és akkor mesélek magamról.

- Rendben. Találkozzunk a suli udvarán két órakor.
- Ott találkozunk. – mondta, ismét rám kacsintott, majd elindult a következő órájára.

Én is elindultam, de nem siettem. Theo-n gondolkodtam útban a terem felé. Ha nem tudnám, hogy nem igaz, azt hinném, hogy flörtölt velem. De ez képtelenség, hisz alig ismer. Vagy tévedek?

Éppen akkor csengettek be, amikor beléptem a terembe. Leültem Debby mellé, aki egyből elkezdett faggatni.

- Na mi volt? Mit mondott? Mesélj el mindent!- teljesen felpörgött.

- Nyugi van Deb. Kevés volt az idő, szóval suli után találkozunk.

- Úgy érted, hogy randiztok?

- Dehogyis!! – mondtam, és játékosan belebokszoltam a vállába. – Csak beszélgetünk.

- Persze persze, értem én! – mosolygott huncutul Deb.

Mivel bejött a tanár, és dupla órás dolgozatot íratott, ezért a beszélgetést Debbyvel felfüggesztettem.

Mikor kicsengettek, elindultam az udvar felé. Theo már ott állt és várt rám. Leültünk egy padra.

- Akkor most mesélj el mindent.- kértem.

- Hát ha mindent nem is mondok el, elmondok annyit, hogy megértsd. 19 éves vagyok. A szüleim meghaltak, mikor én én 7 éves voltam. Azaz 12 éve. Volt egy hugom is, de más árvaházba kerültünk, így elszakadtunk egymástól. Mikor örökbe fogadtak, akkor 13 éves koromban kijelentették, hogy vámpírvadász vagyok. Nem akartam hinni nekik, de akkor elkezdtek mesélni dolgokat, és én hittem nekik. Mikor meghaltak, akkor eladták a házunkat, amiben éltünk, és én erdőkben laktam azután. Néha találkoztam másokkal, de nem maradtam velük sokáig. És aztán tegnap összefutottam veled. Mikor mondtad, hogy van ez a suli, gondolkodnom kellett, de úgy döntöttem, hogy itt az ideje, hogy… tanuljak valamit.

- Ez szomorú történet. Az én szüleim is meghaltak, amikor 4 éves voltam. Vagyis… vagyis 12 éve…

Ekkor valami szöget ütött a fejembe. Láttam, hogy Theo is elgondolkodott. Felnéztem rá, és pár percig csak némán álltunk egymás előtt. Végül ő szólalt meg előbb.

- Ez lehetséges lenne? Van ilyen véletlen?- kérdezte hitetlenkedve.

- Akkor mi most… mi most testvérek lennénk?